Vala egy embernek egy kertje. Felásta és megtisztítá a kövektől, gyepüvel körülvevé, nemes szőlőt plántált belé, és gyümölcstermő fákat is ültete, hogy teremnének, ki-ki az ő neme szerint a maga idejében. Vincellért is fogada, hogy gondozná azt. A kert közepén álla egy fa, mely igen kedves vala a Gazda szemében. Kezeivel maga metsszé, óvá télen a fagytól, nyáridőn gyakorta öntözé, s ha levelein férgek vagy bajhozó rovátkolt barmok mutatkozának, azokat szorgalmatosan elpusztítá. Megfoganván a kert növekedésnek indula, a gazda pedig rábízván azt a vincellérre, elméne messze földre.

Történt azután, hogy esztendők múltán meglátogatá a Gazda az ő kertjét, hogy abban gyümölcsöt keressen, és talála is. Szőleje és fái gazdag terméssel rakvák, gyümölcseik eledelre jók, és a szemnek is kedvesek. És látá a Gazda, hogy ímé, minden igen jó. Felette való örömében pedig megkíváná az ő szeretett fájának gyümölcsét. Odajárulván pedig ahhoz látá, hogy annak gyümölcsei satnyák, s legtöbbje idejekorán lehullván a fa alatt hever.

Felindulván azért a gazda előhívá a vincellért, s nagy fennszóval kérdé tőle: Mit tettél? Gondozójává tettelek az én kertemnek, hogy műveljed és őrizzed azt, s lám, ez az én fám, az én kedves csemetém, mivé lett kezeid alatt? Óvtad-é a fagytól, a hévségben öntözted-é, tetveit pusztítottad-é? Eredj el, gonosz szolga, kivetlek a külső sötétségre, s tisztedet másnak adom. Nem úgy, Uram! felelé a vincellér.

Sem éjjel, sem nappal el nem távozám kertedből, itt verém fel sátramat, földedet orcám verítékével öntöztem. Szőlődet s fáidat béreseknek nem adám, vesszeit magam kezeivel metszettem, fagyok idején venyigéből tüzet rakván óvtam őket, hévség idején kutat ásván bőséggel adtam nekik a vizet. Odúkat készítvén mindenféle madarakat csalogattam kertedbe, hogy elpusztítanák a rovátkolt barmokat, mik kárt tehetnének