Van úgy, hogy nincs már bátorságunk nekimenni az előttünk tornyosuló sziklának, pedig ott remeg szívünkben a szó: veled a kőfalon is átugrunk. Van, hogy csak bénultan állunk, üres tekintettel meredünk magunk elé, pedig tudjuk, hogy velünk vagy, nem hagysz el, átvezetsz a nehézségeken. Van, hogy a fájdalomtól, rossz hírtől, haláltól való rettegés olyan erővel vesz körbe minket, hogy még a te hatalmad is távolinak tűnik, Urunk! Csak annyink marad, hogy könnyeinkkel mondjuk el ezt neked! Hogy lásd, mi is sajnáljuk kishitűségünket, elesettségünket, azt, hogy ilyen kevéskék vagyunk! Szégyelljük, hogy éppen a te erődben kételkedünk, de most nincs erőnk a következő lépésre. Semmi mást nem kérünk, könyörülő Istenünk, csak azt, hogy egy kicsit hadd pihenjünk meg szárnyad alatt!

Ámen!