Sokan kerülhettünk már ilyen helyzetbe: egy társaságban jó lett volna kimondani, megvallani, hogy Jézus követői vagyunk, mégis inkább csendben maradtunk. Érthető, hiszen mai világunkban sok helyzetben azt kell átélnünk, hogy keresztyénként egy adott közösségben kisebbségben vagyunk. Pál apostol példájából erőt meríthetünk, mert ő a hatalmas Római Birodalomban sok városban megfordulva elszenvedett még üldöztetést is a Krisztusról való bizonyságtételéért, mégsem szűnt meg továbbadni a megváltó Jézus Krisztusról szóló örömhírt. A birodalom fővárosában nem ő alapította a keresztyén gyülekezetet, de őket is személyesen fel akarta keresni, és mielőtt odautazott volna, előreküldött egy levelet, vallva arról, hogy ő kiben hisz, mit hisz, hogyan él. A rómaiakhoz írt levele első fejezetében olvassuk a címben idézett részletet: „Mert nem szégyellem az evangéliumot.” (Róm 1,16a)

Vajon miért fogalmazott így az apostol: „nem szégyellem”? Az ókorban az emberek között az egyik legfontosabb különbségtételt ez a szempont határozta meg: tisztelet járt-e valakinek, vagy pedig szégyent hordozott. A szégyent hordozók körébe soroltak sokakat. Itt most csak egy példát hadd említsünk: szégyenteljes büntetésnek számított, ha valakit keresztre feszítettek.