Nagyék portájára épp akkor tér vissza az áramszolgáltatás, amikor megérkezünk. Belépünk a tulipánmintás teraszról a hűvös házba, a benzinnel működő áramgerjesztő még bőg az udvaron. Így megy ez mostanság többeknél is, ha van rá mód.

VALAMINEK SZAGA VAN…

Barna és Zita egy keresztyén ifjúsági táborban ismerkedtek meg a kilencvenes évek elején. Az Úr szolgálata vonta közelebb egymáshoz a két ifivezetőt. – A nyári táborban a születésnapomon egy büdöskecsokorral köszöntött. Mulatságosnak találtam. Barna nem ismerte a virágot – kacag fel Zita a beszélgetés elején.

A fiatalok havonta találkoztak a vezető-továbbképzőkön, együtt tanulmányozták az Igét, és egyre nyilvánvalóbbá vált a közös hullámhossz. – Az imaközösségekben arra kérte az Urat, amire magam is akartam, gyakran fejeztük be egymás gondolatát. Bár sokáig nem vonzott, megszerettem ezt a körülöttem nyüzsgő fiatalembert – eleveníti fel a feleség. Közös szolgálatot is végeztek: katonákkal keresztyén témákról váltottak leveleket. Barna tizenhat éves kora óta udvarolt Zitának. Ám ő csak két esztendővel később fogadta azt, amikor a fiú megkezdte kétéves sorkatonai szolgálatát.

– Kitartó vagyok, egy évvel fiatalabb is Zitánál, volt időm várakozni – jegyzi meg jó kedélyűen Barna. Zita katekétának tanult, később munka mellett tanítóként diplomázott, férje csőszerelő-hegesztőként érettségizett. A család ma a fancsikai gyülekezet tagja: Zita hitoktató, Barna presbiter. Ötévnyi udvarlás után keltek egybe. Menyegzőjükön nem szolgáltak fel alkoholt, keresztyén ifjúsági énekekekkel, vidám, humoros jelenetekkel, színdarabokkal tették emlékezetessé az estét. A násznépből sokan kritikusan fogadták az alternatív ünneplést, végül mégis jó szívvel távoztak. – Az azóta eltelt idő bizonyította: ez nálunk nem hóbort volt, hanem életforma - szögezi le Barna.

A fiatal pár a rokonság jóvoltából külön házba költözhetett. Akkor – Ukrajna függetlenségének kikiáltása után hat évvel – a vidéket a nagy munkanélküliség jellemezte a leginkább. Barna biciklivel járt át a tíz kilométerre fekvő Nagyszőlősre, hogy ott segédmunkásként maltert hordjon. Zita otthon sütötte a kenyeret, hogy takarékoskodjanak, otthonukat mégis a boldogság jellemezte.

A VÁRAKOZÁS LÉLEKTANA

Miután a gyermekáldás három év elmúltával sem érkezett, úgy vélték, többet kell imádkoz niuk. – Büntetésként fogtam fel – eleveníti fel Zita: valamit elrontottunk, mégsem vagyunk jó keresztyének. Meg is indokoltam: erélyes voltam, szívesen feleseltem, sokat lázadtam. Ma is könnyen találok hibát magamban – magyarázza a feleség – meg Barnusban is! – teszi hozzá nevetve.

Az ismerősöktől ellentétes jó tanácsok érkeztek. Némelyek kivizsgálást sürgettek, mások hittel megélt türelemre bátorították a párt, mondván: „ha Isten akarja, megadja”. Zita nem tudta, mi a helyes, szabálykövetőként igyekezett megfelelni a kívánalmaknak, de a bizonytalanság felőrölte.

A pár három év után a kivizsgálást választotta, hőmérőztek, számolták a napokat, az orvos pedig nem talált okot a meddőségre. – Amikor kijelentette, „ha a felírt kezelés nem segít, kísérletezésbe kezd”, megtorpantam – mondja a feleség. – Nem akartam, hogy kísérletezzenek velem. Ha beteg vagyok, gyógyítsanak meg, de ha nem, akkor Isten még – vagy egyáltalán – nem akar adni. Az utóbbi számomra felfoghatatlan volt – meséli.

A Biblia szerint a gyermek Isten ajándéka, jutalom. Zita meddőként úgy érezte, nem érdemli meg ezt az áldást, pedig az az élet velejárója, a teremtési rend része. Mindig is gyermekek között képzelte el az életét. Kilencesztendősen már a szomszéd kislányt dajkálta. – Fájt, hogy családi látogatások idején mindig rákérdeztek: „Nincs még semmi hír?” Idővel mintha elvárták volna, mintha vádoltak volna emiatt. A barátaiknak már születtek gyermekeik, úgy vélték, keresztszülőséggel pótolhatják a hiányunkat, majd ez is rontott a helyzeten. Már semmilyen születésnapra nem vágytam, mindenkit kerültem – eleveníti fel Zita.