Harmadik napja egyre ritkábban pillantok az órámra, pontosabban a karóra helyén lévő karkötőre. Egyedi bőr karkötőt kaptam, minimalista díszítéssel, a közepén vastag, krómacél karikával, olyan, mint egy kisebbfajta óralap. Akaratlan volt a csere, a karkötő ugyanis szorította a jobb csuklómat, az óra helyén azonban kényelmes. S akkor nem is gondoltam, hogy ennek milyen következményei lesznek.

Telefonom úgyis mutatja az időt, az viszont a táskámban van, nehézkes mindig előkeresni vagy visszamenni érte. Már néhány óra elteltével rádöbbentem, milyen sokszor nézek rá: a karkötőre. Ahol előtte még az óra volt. És teljesen fölöslegesen, hiszen nem várok senkit, nem kell megbeszélt találkozóra menni, nem fogok sehonnan elkésni. A napirendem is lazább, nincs betáblázva félóránként egy-egy elvégzendő feladat. De miért nézném akkor szinte tízpercenként az órát?! Még csak az imént volt fél tíz, mit számít, hogy hamarosan háromnegyed lesz? Ráadásul közben el is felejtettem, hogy az előbb mennyit mutatott a kijelző. Nem volt fontos, de valamilyen megszokás vagy kényszer arra ösztönzött, hogy a pontos időt lessem.