Nekem nem parancsol senki, én azt teszek, amit akarok, mondogatta magában. Ha éhes volt, gondolkodás nélkül megszólított valakit, kért tőle valamit, különben jól elvolt magában. Barátságról, szerelemről nem sokat tudott, a szeretet épp oly ismeretlen volt számára, mint a lazac vagy a kaviár.

Az évek szálltak, bűnei miatt olykor becsukták, de a szokásait nem tudták megváltoztatni. Sosem értette meg: a magántulajdon szent. Ha szüksége volt valamire, úgy gondolta, joga van megszerezni. Az emberek kerülték, de időnként kénytelenek voltak segíteni rajta. Mert kérni megtanult, a szükség megtanította. Egyre türelmetlenebb és erőszakosabb lett. Megkönnyebbült, amikor kórházba került, mert nem kellett a mindennapi kenyérért küzdenie. Meggyógyítani nem tudták, de néhány hét után kiadták, ő is „kiűzetett a paradicsomból”. Lakott már a paradicsomban, amikor a plébános nagylelkűen gondoskodott róla. De amikor az atya üres borosüvegeket talált a párnája alatt, kipenderítette a plébániáról.

Akik megszánták, adtak neki ruhát, pénzt vagy egy darab kenyeret. De lassan elfogyott körülötte a levegő. Egyik éjszaka, amikor éhesen bámulta a csillagokat, eszébe jutott a nyugdíjas lelkész, aki szintén sokszor segített már rajta. „A zörgetőnek megnyittatik” – mondja Jézus, és valóban, nyílt a kapu, előadhatta végiggondolt mondókáját. A lelkész megdöbbenve állapította meg, hogy a betegesen sovány, apró emberkétől csak karnyújtásnyira lehet a halál. Természetesen most is segített rajta, aztán útjára bocsájtotta. A család és a szomszédok megunták a naponkénti kéregetést, végül a rendőrséget hívták segítségül. Azonban emberünk újra meg újra zörgetett és kért. Rendre elűzték.

Nehéz volt ez mindenkinek, de leginkább a lelkész lelkének: ő nem csupán a rámenős kéregetőt látta az elesett emberben, hanem Krisztus kicsiny testvérét, akivel Jézus azonosítja magát, amikor ezt mondja majd az ítéletkor: „éheztem, és ennem adtatok, szomjaztam, és innom adtatok, jövevény voltam, és befogadtatok, beteg voltam, és meglátogattatok...” (Mt 25,35–36) Igyekezett meggyőzni a családját, a környezetét, ennek az elesett, szinte elviselhetetlen embernek van pártfogója: az irgalmas Isten. Eszébe jutott a gyerekkora: koldust látva mindig majdnem elsírta magát.

Ez most sem volt másként. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” – idézte Jézus szavait, ám környezete nem tolerálta a koldus tolakodását. Végképp kiűzetett ez az ember a paradicsomból. De nem az ő lelkéből. Többé nem vette le róla a kezét. Álmában olykor magát látta abban a piszkos, rongyos ruhában az Úr előtt imádkozni, miközben az angyalok körülállták, érdeklődve, némi szánakozással. Ahogy ott állt a fényben, az Atya közelében, mintha egy kéz érintését érezte volna a vállán. Megfordult, és látta, Krisztus közeledik felé. Ekkor hirtelen fölébredt.