Nekem nem parancsol senki, én azt teszek, amit akarok, mondogatta magában. Ha éhes volt, gondolkodás nélkül megszólított valakit, kért tőle valamit, különben jól elvolt magában. Barátságról, szerelemről nem sokat tudott, a szeretet épp oly ismeretlen volt számára, mint a lazac vagy a kaviár.

Az évek szálltak, bűnei miatt olykor becsukták, de a szokásait nem tudták megváltoztatni. Sosem értette meg: a magántulajdon szent. Ha szüksége volt valamire, úgy gondolta, joga van megszerezni. Az emberek kerülték, de időnként kénytelenek voltak segíteni rajta. Mert kérni megtanult, a szükség megtanította. Egyre türelmetlenebb és erőszakosabb lett. Megkönnyebbült, amikor kórházba került, mert nem kellett a mindennapi kenyérért küzdenie. Meggyógyítani nem tudták, de néhány hét után kiadták, ő is „kiűzetett a paradicsomból”. Lakott már a paradicsomban, amikor a plébános nagylelkűen gondoskodott róla. De amikor az atya üres borosüvegeket talált a párnája alatt, kipenderítette a plébániáról.

Akik megszánták, adtak neki ruhát, pénzt vagy egy darab kenyeret. De lassan elfogyott körülötte a levegő.