Tavaszy Sándor, Erdély XX. századi nagy egyházi tanítója a Heidelbergi Káté 103. feleletét magyarázva azt írta: „Az ünnepszentelésnek, az örökkévaló ünnep elkezdésének egyik módja az iskolák fenntartása. Hitvallásunk egyenesen egy sorba helyezi az iskolafenntartást az igehirdetéssel. Az iskolát ennél magasabb rangsorba emelni nem lehet, és az iskolafenntartásnak sem lehet ennél mélyebb indoklást adni. Az iskolák fenntartassanak, hogy általuk is az örökkévaló ünnep már e földi életben elkezdődjék. […] Ez a végső, eszkatologikus cél magában foglal mindent, ami a kultúrában, a tudományban vagy az erkölcsben, a vallásban, az állami és társadalmi életben egyezik az Isten akaratával, tehát összefog mindent, ami igazán szép, mindent, ami valóban igaz, és ami tisztán jó.”

A magyar református iskoláztatás mögöttünk lévő évszázadai bizonyították: a mi iskoláink olyan helyek, ahol az áldásnak magas árfolyama van, mert ismerjük az áldás nélkülözhetetlenségét, az értékét és jelentőségét. Tudjuk, hogy az áldás nem ráadás, nem kiegészítés, nem toldalék. Áldás nélkül minden hiábavalóság. Áldatlan állapotok között semmi nem úgy megy, mint ahogyan annak mennie kellene. Mivel ezt tudjuk, számunkra az áldás alapvető szükséglet: erő, élettér, biztonság, nyugalom, boldogulás származik belőle. Az áldásnak olyan kapacitása van, hogy elbír egy erre felépített életprogramot.