Sok-sok évtizede tapasztalom, az utóbbi néhány esztendőben egyre gyakrabban és fájdalmasabban, hogy a nyár az az évszak, amikor még az egyébként méretéktartó embereken is kitör valami mindent behabzsolni akaró telhetetlenség, sőt mohóság. Ahogy szaporodnak a sokak lelki, anyagi és sokszor még választott hivatásának méltó gyakorlását is akadályozó nehézségek, mi több, gyakran az időjárási abszurditások is, úgy próbálnak egyre többen tévutas vigaszokat keresni. Legyenek azok napközbeni programhalmozások, vagy a mások éjszakai nyugalmát durván szétdúló „bulizások” mint a feloldódás ártalmas álmegoldásai. Gyerekekre, öregekre, betegekre, esetleg az este csöndességében, a hőség legalább valamelyes csökkenése után dolgozni próbálókra ügyet sem vetve.

Nyilván mi sem vagyunk mintapár, de már harmincas éveink nyarai óta többek között éppen Lukács evangéliumának írásom címében felbukkanó üzenete ha nem is aranybetűs kis falitáblán, de szívünkben és tudatunkban visszhangra talált.

Így hangzanak a 12. rész 15. versének sorai Károli Gáspár fordításában: „Monda azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget; mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete.” Ezt az útmutatást követtük abban a három monszunos, felhőszakadásokat forrósággal vegyítő és az állandó párásság nehezítette napban is, amelyet Nyíregyháza-Sóstón töltöttünk.