Hála Istennek olyan nagymama nevelt fel, akinek családanyaként a saját édesanyjátől eltanult, de Istentől kapott örökségként a diakónia, a szeretetszolgálat mindennapjai szerves része volt. Egy epizódra különösen emlékszem: ősszel, télen s a tavasz még csípős legelején fáradhatatlanul hordta és osztotta (úgy hatéves koromtól az én segítségemmel) otthon, Pécsett a lakásunkhoz közeli Bűza téri piac sokat didergő kofa nénijeinek a meleg teát és a forró húslevest. Nem az én érdemem tehát, hogy a református diakónia hivatásaimmal érintkező ágai (vakmisszió, kultúrmisszió, nagy ünnepek előtti online szolgálatok, önkéntes pályázatfigyelői munka, egészségügyi intézményeink és iskoláink támogatása) hangsúlyosan fontosak számomra.

Nem csupán egyházi keretek között, hanem a hétköznapokban is. Amíg Isten erőt ad hozzá, nem is fogok elszakadni életemnek ettől a nekem is sok örömet, megújulást adó elemétől, ebben az egyre inkább szeretet- és szeretetszolgálat-éhes világban: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg!” (Gal 6,2–3, Károli Gáspár fordítása).