A zsoltárok könyvének legszebb imádságai gyakran vívódó, bűntudattól, szenvedéstől, elhagyatottságtól gyötrődő emberek ajkán szólaltak meg. Az ötvenedik zsoltárban viszont a beszélő maga Isten. Az Úr néha sokáig, a mi mércénkkel nézve indokolatlanul hosszan hallgat, ha viszont megszólal, az ember csak egyet tehet: megnémul, amíg az Örökkévaló be nem fejezi szózatát. Sok kutató véleménye szerint a fejezet szerzőjének szeme előtt egy bírósági eljárás képe lebegett, amikor megfogalmazta ezeket a sorokat, ahol Isten, mintha egy valóságos perről lenne szó, jól körülhatárolható csoportok felé fordul.

Az első megszólítottak az áldozatot bemutatók. Érdekes módon ők, a vallás előírásaihoz ragaszkodók, akik látszólag a leghűségesebbek, nem a köszönetmondás és elismerés szavait kapják jutalmul. A maga köré gyűjtött népet Isten csendre inti (7), és emlékezteti őket, „nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat” (9). Megrázó élmény lehetett ezt hallani, miután anyagi lehetőségeket és testi erőt nem kímélve elzarándokoltak a templomba!

Másodszor a bűnüket áldozattal eltörölni próbáló bűnösökhöz fordul oda Isten (10), ők úgy érzik: megkapta az Úr, ami jár neki, rendben vagyunk! Isten azonban, akit nem kell, de nem is lehet lekenyerezni, ezt nem így látja. Ő két dolgot akar: egyrészt hűséget, másrészt hálából fakadó áldozatot.

Mi jellemez minket? Gépies felajánlásokat teszünk Istennek, várva, hogy ránk mosolyogjon, és felragyogtassa szerencsecsillagunkat? Vagy kipipálunk, éljük bűnbánat nélküli, olcsón megúszott életünket? Ideje megalázni magunkat Isten előtt. Az Úr felmutatja az egyetlen helyes, számára kedves magatartást: „Aki hálaadással áldozik, az dicsőít engem, és aki ilyen úton jár, annak mutatom meg Isten szabadítását” (23). Elbizakodottság és bűntakargatás helyett ideje elindulni a hálaadás útján.