Nagybátyja, keresztapja, Fekete Péter nehéz időkben volt hitvalló lelkipásztor, fiatalkorában, 1954-ben meghurcolták, mert nem volt hajlandó agitálni a szószékről a téeszesítés mellett. Ön került bármilyen feszültségbe a kommunista rendszerrel?

Össze sem lehet hasonlítani az én Kádár-kori lelki tortúrámat azzal, amit nagybátyám, keresztapám szenvedett el. Megjegyzem, édesanyámnak azért kellett Pestre költöznie Hajdúböszörményből, mert nem tudott helyben elhelyezkedni. Bátyja, Fekete Péter valóban szembehelyezkedett a diktatúrával, ami miatt elbocsátották debreceni egyetemi állásából, egy időre le is tartóztatták, lelkész csak később lehetett, sőt halála napjáig megfigyelték, vegzálták... Az én esetem mindössze a következő: frissen megtértként kerültem a rákoskeresztúri, meglehetősen vonalas gimnáziumba. Bár ismerhették a káderlapomról, milyen családból származom, vagy éppen azért, az én osztályfőnököm engem jelölt ki alapszervezeti titkárnak. Ez nekem négy év szorongást eredményezett. Minden gyűlésre úgy mentem, hogy lemondok, mert én keresztyén vagyok, de hiányzott hozzá a bátorságom. Az érettségi előtt viszont egész egyszerűen nem fizettem be a tagdíjat. És akkor jöttek, hogy miért nem. Mondtam, mert ki akarok lépni. Na, ebből cirkusz lett…

A legrosszabb pillanatban keményített be.

Nem foglalkoztam ezzel. Mint mindenki, én is izgultam a felvételim miatt, mire egy osztálytársam bátorítólag megveregette a hátam: „Mit vagy oda, egy KISZ-titkárt biztos fölvesznek!” Ez rosszulesett, nekem ez ne legyen a hátszelem, gondoltam, és ezért nem fizettem többé tagságit. A felvételim főleg arról szólt, hogy miért léptem ki a KISZ-ből. Nem vettek föl a védőnőképzőbe, de nem voltam szomorú, végre fölszabadultam, hogy ezt meg tudtam lépni.