Egy zsákutca végén vártuk az utolsó teherautót, amely homokzsákokat hozott. A segítők többsége már hazament, maradtak a lakók, két-három polgárőr, néhány önkéntes. És elindult a beszélgetés. Bemutatkoztunk egymásnak, megtaláltuk a közös szálakat, ismerősöket, majd a helyiek visszaidézték a 2013-as emlékeket, hol állt meg akkor a víz. Bevallom, amikor délután kimentem a gáthoz, nem gondoltam, hogy ennyi pozitív élmény ér. Nem gondoltam, hogy ilyen sokféle ember ilyen sokféle élethelyzetből jön majd segíteni. Kint volt pár helyi politikus is, de még az is szép lett, mert amikor a fotósok végeztek, ott maradtak köztünk, és médiajelenlét nélkül folytatták velünk a munkát. Bensőséges volt a hangulat, ahogy adtuk a zsákokat, többször eszembe jutott: igazán felemelő ott lenni. Valakitől el is hangzott a jól ismert mondat: milyen jó, hogy a magyar emberek legalább a bajban összefognak!

Aztán egyszer csak befordult egy autó az utca végén. Látszott, hogy keres valamit vagy valakit, felkapcsolta a reflektort, amivel egy csapásra széttörte ezt a baráti idillt. Azonnal jöttek a megjegyzések: „Ki ez? Nem normális, aki így a szemünkbe világít…” Rövid bizonytalanság után odaért hozzánk, kiderült, hogy az egyik család rokona, valami mozgást látott, ezért kellett a nagyobb fény. Elnézést kért, úgy tűnt, minden rendeződött, de bennem maradt egy kis szomorúság. Eszembe jutott, amit gondnokunk fogalmazott meg: „Ha tudnának beszélgetni egymással az emberek, nem lenne háború.” Bizony, mennyire hiányzik, hogy meghallgassuk és jobban megértsük egymást! Mennyire más lenne a közérzetünk például autóvezetés során, ha tudnánk, mire gondol, mi vezérli a másikat! Ha tudnánk, hogy nem tudatosan követett el valami apró hibát, csak épp nem figyelt egy pillanatra, mert súlyos gondok nyomják a vállát. Talán épp kórházba viszi szülni készülő feleségét, netán beteg édesanyját.