Mindannyian történetek összessége vagyunk. Időnként a főszereplő szemszögéből, néha az események hullámain hánykódó mellékszereplő szájával narrálva életünk és a nagyvilág eseményeit. Ám mi egy regény vagy film jó befejezés nélkül? Hiszen nagyjából annak kell először meglennie!

Hiába a fantázia érdekes világlátása, az árnyalt, izgalmas karakterek vagy a cseles, váratlanokat húzó történetvezetés, ha a végén dühösen csapjuk össze a könyvet, netán dohogva jövünk ki a moziból. Akkor hiába töltötte az idejét az író, hiába dobtak ki milliókat a szereplőgárda kasztingolására, térfoglalásokra, trükkös kameraszögekre és pattogós vágásra.

Sok hűhó semmiért. Felejthető alkotás. Itt az emberek legnagyobb félelmébe csippentünk bele: mindenki élete kiábrázol valamilyen karrierutat, ilyen vagy olyan kapcsolati hálót és mindezekért vállalt áldozatot, éjszakázást, fáradozást. És titkon mindenki retteg, hogy a vége esetleg mindezt értelmetlenné teszi. Hogy hiába vezette oly gonddal a cselekményt, hiába figyelt a főhőse személyiségfejlődésének gyönyörű kibomlására, a vége mégis a harag, a csalódottság, a hiábavalóság szava.