Mindannyian történetek összessége vagyunk. Időnként a főszereplő szemszögéből, néha az események hullámain hánykódó mellékszereplő szájával narrálva életünk és a nagyvilág eseményeit. Ám mi egy regény vagy film jó befejezés nélkül? Hiszen nagyjából annak kell először meglennie! Hiába a fantázia érdekes világlátása, az árnyalt, izgalmas karakterek vagy a cseles, váratlanokat húzó történetvezetés, ha a végén dühösen csapjuk össze a könyvet, netán dohogva jövünk ki a moziból. Akkor hiába töltötte az idejét az író, hiába dobtak ki milliókat a szereplőgárda kasztingolására, térfoglalásokra, trükkös kameraszögekre és pattogós vágásra. Sok hűhó semmiért. Felejthető alkotás. Itt az emberek legnagyobb félelmébe csippentünk bele: mindenki élete kiábrázol valamilyen karrierutat, ilyen vagy olyan kapcsolati hálót és mindezekért vállalt áldozatot, éjszakázást, fáradozást. És titkon mindenki retteg, hogy a vége esetleg mindezt értelmetlenné teszi. Hogy hiába vezette oly gonddal a cselekményt, hiába figyelt a főhőse személyiségfejlődésének gyönyörű kibomlására, a vége mégis a harag, a csalódottság, a hiábavalóság szava.

Szerintem mind ismerünk olyan időseket, akiket eltelít a harag. Azt hiszem, bennük ez a félelem formálódik haraggá. A hiába félelme. Hogy az élet igazságtalan, hálátlan, és úgy vélik, nem annak arányában kaptak belőle vissza, mint amennyit beleadtak. Egy élet fájdalma bontakozik ki ilyenkor. De mi a mi reménységünk? Az, hogy nem itt, nem ebben az életben, nem a mostani teremtés végén várható elsorvadástól kell remélnünk bármilyen arányosságot és igazságot. Hanem van valakink, aki mindezek után szólít meg: jól van, jó és hű szolgám, az élet csehül bánt veled, de most már nálam vagy. A te igazságodnak nem itt, nem a rozsda és ráncok ette életben kell megérkeznie. Elég akkor, amikor visszatér a gazda. Az ő kezében lesz minden áldozatod, sérelmed ellentételezése. Nála lesz a bosszú és a jutalom, ítélete reménység és igazság, szeretetével ölelve.

Az elmúlás rémisztő, az elmúlás reménység. Reménye annak, hogy közelebb van már az, akinél a történet elnyeri méltó befejezését. Vagy legalábbis ez a fejezet, amelyet mi a teljes műnek hittünk mindeddig. Tudsz-e reménységként nézni ráncra, vékonyodó papírbőrre, temetésre: közeledik az igazságtétel ideje. Jön az, aki egyedül látta az életed titkos zugait, aki egyedül hallotta imáidat, aki egyedül számontartotta mindazt, amit másokért tettél. Aki a dicsőségére teremtett, és vissza is formálja a teremtést veled együtt erre a célra. Amikor sír mellett állsz meg, virágot viszel, látod a pislákoló mécseseket, lásd azokat a reménységünk lángjaként, lásd azoknak a virágoknak, amelyekkel az érkező Jézust hintették bevonulásakor.