Isten a gyermekeket a szülőkre bízta (Zsolt 127,3). Nagy feladatot rótt rájuk: szeressék az ajándékba kapott kicsinyeket, és az irántuk fakadó szeretetből vezessék őket Jézus Krisztushoz. Miközben gyermekeinket egyedül a mennyei Atya megváltó kegyelme juttathatja üdvösségre, szülőként nagy a felelősségünk abban, hogy eljutnak-e Jézushoz.

A felelősségteljes feladatokhoz általában tekintély is járul. Ez igaz a világi hatóságokra, a tanárokra és ugyanígy a szülőkre is. Akinek tekintélye van valaki más fölött, az beleszólhat annak életébe, sőt irányt és követendő példát kell mutatnia számára. A tekintéllyel bíró személy gondolatait és szavait nem lehet figyelmen kívül hagyni, azoknak súlya és ereje van. A szülő tekintélye tehát azt jelenti, hogy joga van beleszólni gyermeke életébe. Meghatározhatja, mi történjen azzal, akinek nevelését, gondozását, vezetését a mennyei Atya éppen őrá bízta.

Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a tekintély végső forrása a Szentháromság Isten. A családban sem a szülő személyéből fakad. A végső, a legfőbb tekintély egyedül a Mindenhatóé. A szülőké pedig származtatott, a menny Ura helyezte az ő kezükbe. Éppen azért tagadhatatlan és megkerülhetetlen, mert a mennyei Isten áll mögötte.

Érdemes felidéznünk hitvallásunk tanítását arról, mit kíván az ötödik parancsolat: „Azt, hogy szüleimnek és valamennyi elöljárómnak minden tiszteletet, szeretetet és hűséget megadjak, minden jó tanításuknak és büntetésüknek magamat illő engedelmességgel alávessem, és az ő vétkeik és szeszélyeik iránt is türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.” (Heidelbergi Káté, 104. felelet)

Látjuk, hogy Isten tiszteletre kötelezi a gyermekeket szüleik iránt, akiknek pedig tekintélyt ad felettük. Ez azonban nem öncélú. Amikor Isten valakit ilyen felelősséggel ruház fel, azt mindig meghatározott céllal teszi. A szülők azért kapták tekintélyüket, mert „Isten minket az ő kezük által akar vezetni” (HK 104). A célja tehát az, hogy a rájuk bízott gyermek szentként állhasson majd az Úr előtt.