Pál apostol a korinthusiakhoz írt levelében a pusztai vándorlás példájával inti a gyülekezetet. Izráel népe csodák sorozatát élte át, az Egyiptomból való szabadulás, a Vörös-tengeren való átkelés, az Úr jelenléte nappal füstoszlopban, éjjel tűzoszlopban. Ez mind azt jelezte, nincsenek egyedül. Ezek közül is kiemeli a kősziklából fakadt vizet, amely Jézus Krisztus éltető erejét jelentette. E sok bizonyság után is sokan hűtlenek lettek, ezért nem is mehettek be az ígéret földjére. Ezek után azzal biztatja a gyülekezetet, hogy maradjanak meg a közösségben Jézussal, az úrvacsora is ennek a jele.

Az adventi idő Jézus első adventjére emlékeztet, de figyelmeztet arra is, hogy vissza fog jönni, de addig sem vagyunk egyedül, mert azt ígérte, velünk van minden napon a világ végezetéig. Ahogy a pusztában szomjazó népnek a sziklából fakadó víz adott új erőt, Jézus is adta az élő vizet, a lelki táplálékot: „Az ünnep utolsó nagy napján felállt Jézus, és így kiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek. Ezt pedig a Lélekről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg” (Jn 7,37–39).

Szilveszter János bibliafordítása előszavában a Szentírást nevezi életet adó víznek: „Itt vagyon az rejtek kincs, itt vagyon az kifolyó víz. Itt vagyon az tudomány, mely örök életet ád!”

Karácsonyra készülve készüljünk az úrvacsorai közösségbe is nemcsak egymással, hanem a Jézussal való lelki közösségbe is, amely életet ad.

„Nyílj meg, szívem, lásd meg jobban, / Ki fekszik itt, e jászolban? / Ez a gyermek bizonyára, / Az Úr Jézus, Isten Fia.”