Urunk haláláról két irányból is hallunk e szakaszban. A farizeusoknak már az elegendő ok Jézus megöléséhez, hogy megtudják: többen hisznek benne (31). E hívők véleménye szerint ugyanis Isten egyetlen küldötte sem tett még annyi csodát, mint amennyit Jézus (vö. Mt 11,1–6). Ám Urunk maga is utal a halálára, amikor arról beszél: ahhoz megy, aki őt elküldte (33), vagyis a mennyei Atyához. Mivel hallgatói korábban sem tudták, hogy ő valójában „honnan való” (vö. 28–29), most sem értik szavainak igaz értelmét. De a hallgatóság nemcsak Urunk „elmenetelének” értelmét nem értette, hanem annak idejét sem. „Még egy kis ideig veletek vagyok” – mondja nekik Jézus (33). Vagyis nem a kiküldött szolgák elfogási kísérletének eredményessége határozza meg Urunk földi szolgálatának idejét (vö. 30), hanem a mennyei Atya. Pedig az írástudók tudhatnák, mindennek rendelt ideje van (Préd 3,1). Még a madarak is tudják elköltözésük idejét (Jer 8,7), csak a hatalommal bíró ember gondolja, hogy ő az időnek is ura. Nem figyel oda életének ritmusára, pedig annak, mint a klasszikus verssornak, kötött ritmusa van. Istenünk nemcsak abban Isten, hogy azt tesz, amit akar, hanem abban is: akkor teszi, amikor jónak látja.

Hós 12

15. zsoltár

Az „ünnep utolsó nagy napja” (a lombsátrak ünnepének 7. napja) nagyszerű hátteret ad Urunk élő vízről mondott szavainak. E nagy örömünnepen (5Móz 16,14) Isten népe hálát adott a betakarított gyümölcstermésért, a főpap pedig, emlékeztetve a pusztai vándorlás vizet adó csodás sziklájára (2Móz 17), a templomhegy alatti Siloám-forrásból jelképes szertartáson merített vízzel megöntözte az égőáldozati oltárt. Így kért esőáldást népe nevében a következő évre. E mozzanathoz fűzi Urunk hívogató szavait. Aki az ő hívását követve hozzá megy, hogy nála csillapítsa szomjúságát, azaz aki hisz őbenne, maga is túlcsorduló forrássá válik mások számára. Valósággá válik benne az Ábrahámnak adott isteni ígéret: „megáldalak […], és áldás leszel.” (1Móz 12,2) Urunk, a pusztai vándorlás kősziklájához hasonlóan, „lelki sziklaként” (vö. 1Kor 10,4) megitatja mindazokat, akik nemcsak esővizet akarnak, hanem az igazi életre szomjaznak. A testi szomjúság egy korty vízzel is csillapítható. Ő túlcsorduló „vízfolyamokat” ígér a benne hívőnek, „mely fátyolosan önti már / a fölöst más kagylóba át” (C. F. Meyer: Római kút. Ford.: Sárközi Gy.). Vagyis aki részesül a Szentlélek ajándékában, abból áldások áradnak a környezetére.

Hós 13

187. dicséret

Az ismert történetben a farizeusok csapdát kívánnak állítani Urunknak, ezért egy házasságtörésen rajtakapott asszonyt visznek hozzá. A törvény szerint a házasságtörés büntetése halál (5Móz 22,22). Vajon miként ítél ez esetben Jézus? Mert ha nem ítéli el az asszonyt, ki ítélhet el bárkit is? Urunk megkérdezhetné a vádlóktól, hogy hol van az ugyancsak halállal sújtandó vétkes férfi. Ehelyett csak ennyit mond: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” (7) Ekkor a vádlók mind eloldalognak. Ez jelzi: ők is rászorulnának a kegyelemre. Csak az asszony maradt ott Jézussal – és a sokaság (9). Közömbös Krisztus-közelségükkel talán rosszabbak a farizeusoknál. A vádlók helyén viszont ott áll ez az asszony. Neki szól Urunk felszabadító üzenete: többé ne vétkezz, kezdj új életet! Nem a bűnt tagadja, hanem a megoldhatatlan élethelyzetben vergődő embernek ad új lehetőséget. A házasságtörés büntethetősége törvényeinkből mára eltűnt, de nem veszítette érvényét Urunk szava. Mivel Isten előtt felelősséggel tartozunk tetteinkért, nem élhetünk soha mások kárára. Védd azt, amin Isten áldása van!

Ám 1

83. zsoltár

Vladár Gábor

Jézus viták kereszttüzében találta magát. A farizeusok nem tudtak mit kezdeni kijelentéseivel, ráadásul megkérdőjelezte vitapartnerei ítélkezési gyakorlatának alapjait is. Ellenfelei nem ismerik az Atyát, mondja Jézus, aki egyébként is mellette tanúskodik! Ilyesmiért nem sokkal később majdnem meglincselték őt, de ekkor még a szavak szintjén maradt a feszültség. Ez a vita merőben elméleti, voltaképp egyszerű hitelességi kérdés körül forog: megvédhetné-e Jézus magát, ha perre kerülne sor vele szemben? Az ellenfelek véleménye: nem, mert senki nem tanúskodna mellette. Jézus viszont, rá annyira jellemző módon, ezeket az érveket ellenük fordítja, a Tóra ugyanis egyértelmű: az ítéletek meghozatalához legalább két tanú egybehangzó állítására van szükség (5Móz 17,6; 19,15). Márpedig, hangzik a jézusi érvelés, amit ő mond, az valójában nem csak egy, hozzá kell számolni Isten tanúságtételét is! Jézus minden messiási tettében maga az Atya igazolta a Fiút, legyen szó gyógyításról vagy borcsodáról (5,1–9; 2,1–11). Amikor Jézus a kánai menyegzőn borrá változtatta a vizet, amikor feltámasztotta a kapernaumi tisztviselő gyermekét, egyaránt Istenre mutató jeleket hajtott végre (2,11; 4,54), nyilvánvalóvá téve: ő valóban a várva várt Messiás. A jelet azonban csak az érti, akiben van legalább minimális nyitottság.

Ám 2

298. zsoltár

A legnehezebben megválaszolható kérdés hangzik el ebben a szakaszban: ki vagy te, Jézus? Meg nem értés felhője vette és veszi körül őt, és minket is, akiket Krisztusról neveznek keresztyénnek. „Ki ez a furcsa zsidó?” – kérdezte két évezrede, aki látta, hallotta. Nem tanult rabbi, mégis úgy szól, mint akinek hatalma van. Tisztán magyarázza a Tórát, a prófétákat; igaz, a szombat dolgában kicsit túl rugalmasnak látszik, de ha megjelenik, betegek gyógyulnak, sőt halottak támadnak fel! „Ki ez a furcsa zsidó?” – hangzott talán az értetlenkedő római katonák között is, akik röhögve osztoztak ruháin, és taszigálták a tövissel koronázottat az ítéletvégrehajtás helye felé. „Ki ez a furcsa zsidó?” – suttogta talán néhány főpap vagy előkelőség, amikor elmerengett néhány percre, hogy talán mégis megkönyörül Isten Izráelen egy szép napon, és kiderül, nem volt hiábavaló a sok várakozás. „Ki ez a furcsa zsidó?” – nézett maga elé Zákeus egy napon, a kisember, aki fára mászott, mert látni akarta, Jézus pedig néhány óra alatt puszta jelenlétével embert csinált belőle (Lk 19). „Ki volt ez a furcsa zsidó?” – nézte néhány csüggedt zarándok a kereszten függő testet nagypénteken. Ők talán arra gondoltak, ha visszaemlékeztek a Jeruzsálembe érkező Jézusra: már majdnem elhittük.

Ám 3

58. zsoltár

Hit, Ábrahám, igazság, bűn, szabadság. Mintha egy osztályterembe ülnénk be átismételni a keresztyén hit néhány alappillérét. Jézus ez alkalommal olyanokhoz szólt, akik hittek benne; hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ilyenek mindig voltak és vannak. Nézzük a körülöttünk lévő, gyilkos indulatokkal teli világot, és azt érezzük, nincs senki, aki a legkisebb nyitottságot mutatná Jézus iránt. Ő beszél, minden szava bátorítás, ha megismered az igazságot, megtanulod, mi az igazi szabadság. Ami ezen túl van, részletkérdés. Először azonban fel kell ismerni: Jézus valóban Istentől jött, mert ha ez igaz, minden lehetséges. Ha ez így van, akkor Isten megtörte a bűn-büntetés ciklusát. Ha ez így van, akkor az embert a kríziseiben megbénító tehetetlenségnek örökre búcsút inthetünk. Ha ezt hisszük, ki kell lépnünk a képzeletbeli osztályteremből. Az igazi tanítvány nem egyszerűen megtanulta a leckét, hanem az igazság ismerője lett, aki ezzel a felszabadító erővel indul tovább. Az ilyen ember a zsoltárossal együtt mondja: „igazságod szerint járok-kelek” (Zsolt 26,3), akkor is, ha épp ártatlanságát kellene bizonygatnia. Az igazság ismerője nem emberek, hanem Isten előtt vallja meg ártatlanságát. Nem az emberek megértését keresi; ha Isten igent mond rá, neki elég. Mert ő is igent mondott Istenre.

Ám 4

621. dicséret

Hodossy-Takács Előd