Dávid király egy alkalommal azt a parancsot adta hadseregparancsokának, hogy számlálja meg az embereket: „…hadd tudjam meg, mekkora a nép!” (2Sám 24,2) Miután azonban megtörtént a népszámlálás, Dávid királynak lelkiismeretfurdalása támadt: „Nagyot vétettem azzal, hogy ezt tettem! Most azért bocsásd meg, Uram, a te szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem!” (2Sám 24,10) Másnap Gád próféta az Úr üzenetét tolmácsolva elmondta a királynak, hogy három büntetés közül kell választania: hét esztendeig tartó éhínség, három hónapig kelljen menekülnie az őt üldöző ellenség elől, vagy három napig tartó dögvész legyen az országban (2Sám 24,11–13). Dávid király ezt válaszolta a prófétának: „Inkább essünk az Úr kezébe, mert nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem!” (2Sám 24,14)

Isten kezébe esni büntetés, de egyúttal irgalom is, mert nála van az ítélet, de nála van a kegyelem is. Jól tudta ezt Dávid király, hiszen Izráelt történelme során számos alkalommal sújtotta az Úr keze büntetésképpen, de végül minden alkalommal megkönyörült népén, és elvette róluk haragját. Amikor a király döntött a büntetés felől, Isten mintegy hetvenezer embert ölt meg, de midőn a pusztító angyal kinyújtotta kezét Jeruzsálem felé, Isten bánkódni kezdett a veszedelem miatt, és ezt mondta az angyalnak: „Elég! Most már hagyd abba!” (2Sám 24,16) Az Úr könyörült Dávidon és rajta keresztül az egész népen.

Az Úr könyörült az egész emberiségen, amikor egyszülött Fiát, Jézus Krisztust küldte el ebbe a világba, mert „az Úr őt sújtotta mindnyájunk bűnéért” (Ézs 53,6). Ennek az Úrnak eljövetelét várjuk e mostani adventi időszakunkban is. Fogadjuk meg Péter apostol intését: „Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” (1Pt 5,6)