A várakozás megszentelése hasonló a gyermeki reménységhez: „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”. A Pilinszky által idézett gondolat fél évszázada szerepel az adventi „aranymondások” között – 1974. december idusán jelent meg a Hitünk titkairól című jegyzetében. A gyerekkori meglepetés-várás létállapota (a hóesésre, amely akkor még biztosan bekövetkezett), a „biztos” tudata parányit sem csökkentette a várakozás örömét. Hiszen „nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk”, vele együtt szeretni azt, aki minket szeret, és mindig is szeretett. Csak benne, a hazatalálásban születhet „valódi meglepetés” – „minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses”. A hóesésre várakozás már maga a hóesés; az adventi várakozás a készülődésben felismert kegyelem átélése. Kiiktatható így a várakozás „gépies”, nehezen elviselhető része: „a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulása”. Aki „jól vár”, az ennek a szépségében ugyanazt a minőséget éli át, mint amely abban nyilvánul meg, amire vár.