Érdekes jelenség, hogy az életben annyi mindenről beszélünk, mégis alig szólunk a fontos dolgokról. Egy 2007-es, az Arizonai Egyetemen a diákok bevonásával végzett kutatás szerint a nők átlagosan napi 16.215 szót ejtenek ki, a férfiak 15.669-et. Nagy számok ezek – de igazán sokat nem jelentenek, mert mennyiséget mutatnak, nem minőséget. Azt bizonyítják, hogy a szánk jár, de azt nem, hogy beszélgetünk is, azt pedig végképp nem mutatják, mennyi időt adunk magunknak az igazán jelentős dolgok megtárgyalására. Botorság volna megkövetelni magunktól, hogy minden közlésünk súlyos tartalmat hordozzon, hiszen egy átlagos napunk valójában csip-csup ügyek láncolata: felkelünk, ha szerencsések vagyunk, valaki megkérdezi, hogy aludtunk, mi felelünk, visszakérdezünk.

Ontjuk a szavakat a szinte semmiről, de valójában gondoskodunk egymás érzelmi szükségleteiről. Kávéfőzés közben tervezzük a napot, egyeztetjük, ki mit csinál, vagyis szervezzük a közös életet – ennek is van értéke. Habár legtöbbünknek akadnak aztán üresjárataink, például az ebédszüneti csevej a kollégákkal, általában a nem fontos beszélgetéseink is fontosak. Építenek minket, a kapcsolatainkat, megkönnyítik a dolgunkat – nincs is ezzel semmi baj. A kérdés csak az, észrevesszük-e, amikor a családon belüli „operatív megbeszélések”, a baráti együttlétben felvetett felszínes kérdések és válaszok elveszik az igazán jelentős, személyünket formáló beszélgetések helyét.