Minden napon, de június 4. közelségében különösen is gondolatainkban van nemzetünk megcsonkításának sötét emléke, a trianoni békeszerződés aláírása 1920-ban, amelynek hatása mindmáig érezhető. Aki nemcsak anyanyelve szerint, hanem szívében is magyar, annak a most száznégy éve történtek fekete betűs napnak számítanak. Bűn lenne elfelejteni. Sosem a nyelv dönti el a nemzeti hovatartozást, hanem a lelkület.

Ha az aradi tizenháromra gondolunk, látjuk, alig volt közöttük magyar nevű, de az anyanyelve sem a magyar volt mindegyiknek. Mégis nemzetünk legkiválóbbjai között tartjuk számon őket, akik népünk szabadságáért áldozták életüket. Igaz az Illyés Gyula által ismertté tett, de már őt megelőzően is megfogalmazott gondolat, miszerint magyar az, akinek fáj Trianon. Igen, nekünk máig fáj.

Tudomásul vesszük, hogy némely határokon megállítanak bennünket, de nem akarjuk, hogy a fejünkben is húzódjon a trianoni határ. E megrázó történelmi példa arra tanít bennünket, hogy legfőképpen nem az számít, ami velünk történik – mert azt nem mindig tudjuk befolyásolni –, hanem az, hogy ami velünk történik, miképpen hat ránk. Mit vált ki belőlünk? Volt, aki szinte beleőrült. Volt, aki tehetetlen dühében megkeményedett. Mások menekültek, mert nem akartak idegen ország állampolgárai lenni. Megint mások maradtak és tűrtek, vagy a nagy nyomás alatt feladták, és megalkuvóvá lettek.