Az élet tele van törékeny pillanatokkal, amelyek egyetlen érintésre felfedik az emberi tervek mulandóságát. Az én történetem egy ilyen pillanatból fakadt: a szerelem egyszerű, mégis mindent megváltoztató döntéséből. Amikor kimondtuk az igent, a házasság számunkra nem csupán hivatalos kötelék volt, hanem a közös élet ígérete – a hitben és a reményben gyökerező szövetség.

A friss házasság első hónapjai olyanok voltak, mint egy folyamatosan nyíló virág: minden nap egy újabb szirom, egy újabb felfedezés. Megismertük egymás apró szokásait, megtanultuk a közös élet rezdüléseit, azokat a láthatatlan hullámokat, amelyek két ember között szövődnek. A reggeli kávék, a hétvégi séták, a kacagások, a néma pillantások – mind-mind olyan közös térképet rajzoltak, amelyen együtt terveztük az utunkat. A tökéletes idillt még csodálatosabbá varázsolta a várandósság híre – váratlan, mégis várt ajándék. Mintha maga az élet bólintott volna rá reményeinkre.

Csakhogy Isten másképp rendelte. Aznap a születésnapomat ünnepeltük. A torta előtt álltam, körülöttem a családom, a gyertyák fénye pedig finoman pislákolt. Kívánnom kellett volna, de egy megmagyarázhatatlan érzés megállított, mintha láthatatlan kötelek tartottak volna fogva. A viasz lassan lecsorgott a gyertyák oldalán, és már a tortára is folyt, de én csak mozdulatlanul álltam, a gondolataimba merülve. Mit kívánhat az ember, amikor a szíve alatt már ott dobog egy másik szív? Minden vágyam, minden álmom ebben a piciny életben összpontosult.