Éppen negyven éve történt, amikor teológus előfelvételis katona voltam Lenti helyőrség Zajda laktanyájában („Másfél év Lenti majd helyrebillenti!”), és bent kellett tölteni a karácsonyt. Mindig nyomasztó volt a légkör, mint általában egy szögesdrótos kerítéssel körülvett, zárt helyen. Akkoriban gyakran álmodtam azt, hogy nem vagyok katona, egy lánnyal randizgatok, családom körében eszem, kirándulok, szabad vagyok, oda megyek, ahova akarok, és azokkal élek, akikkel szeretek együtt lenni. Néha a fejemre húzott pokróc alatt, az álomvilágban tényleg úgy éreztem: ez a valóság. De utána jött az ébredés. Nehéz leírni, mit jelentett ebből üvöltésre felriadni: valaki belerúg az ágyba, gyorsan fel kell öltöznöd, reggeli tornára menned a hidegbe… Fásult szorongással tekintesz az amúgy is elég szürke, nem sok értelmes tevékenységgel kecsegtető napra. Sokszor gondoltam arra, talán jobb lenne nem is álmodni, akkor nem olyan nehéz az ébredés.

Szinte álomszerű volt, amikor bevonulásom harmadik hónapja után hívott az írnok, s közölte, hogy hat nap szabadságra megyek december elején. Annyira örültem, hogy fel sem fogtam: azért küldenek haza akkor, mert így a karácsonyt bent kell töltenem. Pedig a teológusok felét mindig elengedték, de én akkor még „kopasz”, első időszakos voltam, amúgy sem számíthattam erre. Emlékszem, milyen volt hazamenni, a városom sétálóutcáján a szép adventi fényekben fürdőzni, meglátogatni a barátaimat, együtt teázni azokkal, akikkel leveleztem... De a visszaúton már arra gondoltam, milyen lesz a laktanyában, lehet-e ott ünnepelni, hogyan fogunk úrvacsorázni, egyáltalán összejönni. Kevesen maradtunk teológusok a szinte kiürült körletben. Szenteste délutánján aztán igazán lelassult az élet, az ebédnél kaptunk talán egy szaloncukrot, s így vártuk Krisztus Urunknak áldott születését. Három ajándékot mégis átélhettem aznap délután.