Nézem a szeretett arcokat a számítógépem képernyőjén, ahogyan a képek sokasága félpercenként váltja egymást. Védik a képernyőmet... és a szívemet, lelkemet is a magány érzésétől. Eszembe jut sok kedves emlék, kacagtató történet, és elfelejtem minden búmat-bánatomat, önsajnálat helyett mosolyra húzódik a szám.

Advent idején a múltban kutatva falusi életünk nyolc éve varázsolódik lelki szemeim elé. Mintha mesevilágban éltünk volna, kedves, segítőkész, dolgos kalotaszegi emberek között, tiszta levegőt szívtunk, gyermekeinket óvó szemek vigyázták. Városi rokonságunk számára mi voltunk a hétvégi kikapcsolódás és pihenés nagy lehetősége, az unokatestvérek máig szeretettel emlegetik az ott töltött szép napokat.

Eszembe jut az első gyermekvárás és a szülés csodája. Az orvos pontban december 24-re, karácsony estéjére számolta, ami ugyan beleillett az adventi hangulatba, mégsem bántuk, hogy csak negyednap reggelén érkezett el az idő. Mondtuk is, ez aztán a rendes papgyermek, kivárta az ünnep végét. A kórház felé menet az autóban édesanyám megkérdezte, mi lesz a neve. Természetesen Ákos, lánynévvel nem is készültünk, hisz minden apa álma és vágya, hogy az első gyermeke fiú legyen.