Sok és sokféle vélemény, sztereotípia, negatív és pozitív gondolatok övezik manapság a példakép szót. Sokszor hallani azt a véleményt, hogy példaképekre nincs szükség, mindenki valósítsa meg önmagát és élje úgy az életét, ahogy szeretné, hisz a sajátja. Mások szerint példaképekre igenis szükségünk van, a másik emberben ismerhetjük meg saját magunkat igazán, kell valaki, akinek a hibáiból tanulhatunk, akinek a döntéseire, tapasztalataira támaszkodhatunk. Szerintem a megfelelő hozzáállás valahol a kettő között van: szükségünk van más emberekre, akikre felnézhetünk, akikre hasonlítani akarunk, mert ez motivál minket a fejlődésben, de óvatosnak is kell lennünk, hogy ne egy megfelelési kényszer szorítsa háttérbe az inspirációt. Keresztyénként ugyanúgy szükségünk van példaképekre, hisz ezt az utat nem mi járjuk be elsőként, vannak mintáink, melyeket követhetünk, és van, aki motiváljon minket ezen az úton. Isten hatalmas kegyelméről árulkodik az, hogy nem vagyunk egyedül, és a bizonyságtevők hatalmas fellege vesz körül bennünket.

Amikor a példaképekre gondolok, akkor nem egy személy, hanem több bontakozik ki előttem. Minden példaképemnek inkább egy tulajdonsága vagy egy helyzetben nyújtott megnyilvánulása példaértékű számomra, hiszen az egész embert nem húzhatom rá a saját életemre és a saját személyemre. Két bibliai szereplőt, Mátét és Ruthot, két jelenben élő személyt, egy TikTokon megismert lányt, Kyndel Grove-t, és egy egyetemen megismert lányt emelnék ki. Természetesen hatalmas példák számomra a gyülekezetünk, a lelkészeink is. Végül úgy gondolom, a legnyilvánvalóbb és legfontosabb példakép egy keresztyén ember számára maga Jézus Krisztus.