Isten népének történetét (amely a mi példaszerű történetünk is) minden időkre összefoglalja a szakaszunk. A kánaáni Baal-kultusz állandó veszélyforrás Isten népe számára. De Izráel Istene sohasem köt alkut a pogány népek bálványisteneivel (12k). Ezt népének is tudnia kellett volna, amikor Baal és Astarte után kezdett járni, mivel ezek létükben fenyegették őket. Mégis elhagyták az Urat, „atyáik Istenét” (12). Az Úr haragjával bünteti a tőle való elfordulást, és kiszolgáltatja őket az ellenségnek (Róm 1,18k). Majd amikor a nép ismét hozzá kiált, segítséget küld, és megszabadítja őket (16–23). Akár macska-egér játéknak is tekinthetnénk ezt az ismételt körforgást, ha nem tudnánk, hogy itt arról az Úrról van szó, aki „hatalmas szavával hordozza a mindenséget” (Zsid 1,3). E körforgásában pedig minden közösség és egyén csak Urunk hosszútűrő kegyelmében reménykedhetik (vö. pl. Ézs 54,8; 65,1k). Ő az, aki a veszélyhelyzetekben „bírákat támaszt”, hogy megmenthesse övéit (16). Így szolgálhatja ma is a hívő ember engedelmessége a család, a közösség, egy egész nemzedék megmentését, és így készíthet Isten az iránta való hívő engedelmességünk felhasználásával szabadulást mások számára.

Jn 4,27–30

RÉ 147

Az Izráel szövetségszegésének következményeként ott maradt kánaáni népek Isten által rendelt feladata, hogy próbára tegyék a választott népet (1a). Ez a próbatétel nyilván engedetlenségük büntetése, de egyúttal lehetőséget is ad arra, hogy atyáikhoz hasonlóan az Úr útján maradjanak, és megmutassák a hűségüket iránta (4). A kánaániak jelenlétének másik, előnyös hozadéka az, hogy azok a fiatal nemzedékek, amelyek már nem tudnak semmit a Kánaánért vívott harcokról (1b), most megtanulhatják a hadviselés művészetét (2). A fiatal nemzedék, a fiak „holnapja” tehát az előttük járó nemzedékek, az atyák „tegnapjában” rejtezik, mert Isten mindig új lehetőséget ad népének a szövetség megerősítésére. Csak az ő népeként lehet jövendőjük Kánaán földjén. Ezért Isten választott népeként nem keveredhetnek az itt lakó népekkel (6). A fiak ne vegyenek kánaáni nőt feleségül, lányaikat ne adják feleségül kánaánihoz, mert ez bálványozást szül (5Móz 20,16–15). A kiválasztás kötelez!

Jn 4,31–38

RÉ 834

Az igazán rossz mindig az, amit Isten is annak lát (7). A Baalok és Aseérák, azaz más istenek imádása az Úr személye ellen irányuló bűn, haragját kiváltó hűtlenség (7k). Ezért most valóságosan is „kiszolgáltatja” (vö. Róm 1,24), más nép szolgálatába állítja övéit (8). De amikor segítségért kiáltanak hozzá, meghallja hangjukat, és „szabadítót támaszt” megmentésükre (9). Isten népe mindig számolt azzal, hogy az Úr Lelke nemcsak életadó Lélek, aki létre leheli az „agyagot” (vö. 1Móz 2,7), hanem vezetői képességekkel is felruházza választottait. A Lélek nem emberi tulajdonság, nem az emberben lévő „valami”, hanem röviden fogalmazva: Isten Lelke akcióban. Azt hirdeti: Isten elindult felénk. Így ragadja meg és keríti hatalmába Szentlelke most Otníélt, a Kánaánt egykor kikémlelő Káléb unokaöccsének, Kenaznak az utódát (vö. Bír 1,12–15). Személye tehát, a kiválasztott nép első „bírájaként”, egybekapcsolja a honfoglalás idejét a jelennel, hirdetve, hogy Isten az új körülmények között is szabadító Úr. A „bíra” jelentését nem ismerjük pontosan. Talán egy-egy törzs jogszolgáltatásban járatos embere lett válság idején Isten által kijelölt hadvezetővé, vagy ellenkezőleg: kipróbált katonai vezetőt bíztak meg később jogszolgáltató feladattal. Otníél személye biztatás nekünk is: nehéz helyzeteinkben az Úrnál keressük a megoldást, hozzá kiáltsunk!

Jn 4,39–42

RÉ 753

Isten hosszútűrő szeretetét ismételten próbára teszi népe. Kérdezhetnénk: mit ér Izráel fiainak „kiáltozása az Úrhoz”, ha a veszély elmúltával régi életüket folytatják tovább? Milyen az az emberi bűnbánattartás, amelyre Isten visszamenőleg vagy előretekintve visszafogja haragját, és nem bünteti népét? Hiszen az özönvíz utáni emberiség első gondolata is a gőgös toronyépítés volt (1Móz 9). Minden elesettségünkben jó tudnunk azonban, hogy Urunk hűséges marad választottjaihoz. Mi élhetünk nélküle, de ő nem tud és nem akar nélkülünk lenni. Ezért lehetséges, hogy Móáb királyának tizennyolc éve tartó elnyomása után, amely ismét a nép hűtlenségének büntetése (14), meghallja hozzá kiáltó gyermekei hangját (15). „Szabadítót” támaszt most is. Éhúd személye jól példázza, hogy szabadító csak az lehet, aki megbízatását és győzelmét az Úrtól kapja. Nem „balkezessége” teszi őt hőssé (15), nem is ravasz merénylete (19–27). De lehet-e egy orgyilkos Isten eszköze? Ha a Szentíráson edzett szemmel nézünk szét a világban, láthatjuk, Isten nemcsak irgalmasságot gyakorol a bűnös emberen, hanem tervének végrehajtására is felhasználhatja a gonoszt (vö. ApCsel 2,23). Poncius Pilátus, a nem igaz emberi bíró, Isten igaz ítéletét hajtja végre üdvösségünkre Jézus elítélésekor (vö. Jn 19,16). Éhúd sem tartozik a hit hősei közé (vö. Zsid 11), Isten mégis általa szabadította meg népét a móábi rabigától. Mérlegeljük a nyomozóhatósági vagy jogi szempontból egyértelmű ügyeinket is, és vigyük mindig Isten elé döntéseinket!

Jn 4,43–45

RÉ 617

Az újabb hitbeli bukás újabb kiszolgáltatottság Isten népe számára. Most azonban nem kívülről támadt az ellenség, hanem belülről: az egyik nagy hatalmú kánaáni király vetette őket uralma alá (1-2). Segítségért kiáltó gyermekein most is megkönyörül az Úr. Az erős kánaáni sereggel szembeni védekezést, Isten szabadító ígéretét Debóra prófétanő hirdeti meg, aki egyúttal bíró is Izráelben (4-7). Prófétai tekintélyénél fogva kihirdeti Isten parancsát, miszerint Bárák, az izráeli sereg vezetője gyűjtsön sereget a Tábór-hegyen, és azonnal indítson harcot a Sisera vezette kánaáni sereg ellen (6). Bárák, érezvén, hogy ő csupán eszköz, és nem döntő tényező, ragaszkodik Debóra részvételéhez a harcban, hiszen a prófétanő jelenléte biztosítja számára az állandó kapcsolatot az isteni vezetéssel (8). Debóra hajlandó is harcba szállni Siserával szemben, de prófétanőként jelzi: „asszony kezére adja az Úr Siserát…” (9) Az Úr vezette izráeli sereg győzelme hatalmas (12-16). A menekülő Siserát a kéni Héber (11) felesége, Jáél fogadja sátrába (17), és öli meg orvul (18-21). Így teljesedik be Debóra prófétai jövendölése, jelezve, hogy miközben mi a férfiak vagy a nők alkalmasabb voltáról vitatkozunk, Urunk szabad a maga döntéseiben.

Jn 4,46–54

RÉ 465

Nem csoda, hogy a hatalmas győzelem – az élőszavas költészet korában vagyunk – éneket csal Debóra prófétanő ajkára. A szöveget ringató dallamot már nem ismerhetjük, a szöveghagyományozó hit azonban jelzi az esemény fontosságát. Nemcsak a megnyert csatáról szól az ének, hanem a nagy ügy érdekében sikerült egyesíteni az eddig laza szétszórtságban élő törzseket is. Nem vett ugyan rész mindegyikük a harcban, de a hiányzók felsorolása mutatja, hogy jelen kellett volna lenniük – önkéntes alapon (14–18). A közös hitnek ez az ereje indítja Isten dicséretre a zsoltározó prófétanőt, „Izráel anyját” (7). Isten fenséges hatalma most ugyanúgy megmutatkozott, mint egykor a pusztai vándorlás idején, amikor föld és ég, vizek és hegyek kitértek az Úr vonulása elől (4–5). Izráel nyomorúsága mérhetetlen volt: elhanyagolt utak, mezők és oltárok mindenütt (6–8). De a reménységében kihaló Izráelt az Úr új életre keltette (9–15), újra népévé fogadta (13). Jöhetnek ellenséges királyok, de mit sem érnek az Úrral szemben, aki még a természet erőinek is parancsol (19–27). A Siseráért, késlekedő fiáért aggódó anya Debórának, „Izráel anyjának” ellentéte (28–30). A két anya ma is kérdez minket: mit kíván Isten a hívő szülőtől gyermeke iránt, és gyermekként mivel tartozunk szüleinknek?

Jn 5,1–9

RÉ 752

A keleti szomszéd népek fosztogató portyázásai ismét pusztulásba sodorják Isten népét (1–3). Ennek oka, hogy a nép megint megfeledkezett az Úrral kötött szövetségéről, létének egyedüli alapjáról (1). Ezért az Istentől ajándékba kapott Kánaán a puszta túlélés nyomorúságos helyévé lesz. Isten népe szakadékokban, barlangokban, a nehezen elérhető hegyek között tengeti életét (2), a föld termése pedig a midjániaké (4k). Feltűnő, hogy az Úrhoz kiáltó izráeliek nem bírát, hanem Izráel igaz helyzetét feltáró, névtelen prófétát kapnak válaszul. A próféta „történelmi leckét” ad övéinek az egyiptomi szabadulástól a honfoglalásig (7–10). Izráel létének nincs más alapja, mint Isten egyedüli uralma és rendje. Gazdag ajándékot kaptak tőle, mégis megrendítette ezt az alapot a nép engedetlensége. Halálos ítéletként hangzik a zárómondat: „De ti nem hallgattatok szavamra.” (10) E halálos ítélet következménye a teljes pusztulás volna. Ez azonban nem következik be, mert Isten hűséges marad szövetséges társához. Semmilyen ideiglenes isteni nem sem teheti semmissé az ő Jézus Krisztusban ránk mondott igenjét (vö. 2Kor 1,19–20).

Jn 5,10–15

RÉ 32