Sokaknak ismerős lehet az érzés, hogy amikor egy hosszú nap után visszapörgetik az elmúlt órák eseményeit, szorongás tör fel bennük azzal kapcsolatban, vajon aznap elég jól teljesítettek-e, elég kedvesek voltak-e, nem mondtak-e valami rosszat. Ön lelkészként és családterapeutaként találkozik ezzel a jelenséggel?

Többféleképpen is találkozom vele. Előfordul, hogy amikor valaki leül velem szemben, akkor is keresi a hangomban, akár a fejmozdulatomban, hogy elfogadom-e őt, és megpróbál megfelelni a helyzetnek. Ha azután sikerül őszinte légkört kialakítani, és megérzi az elfogadást, akkor ez átalakul, és tud olyan dolgokról is beszélni, amelyek esetleg nehezen vállalhatók, vagy látszólag nem férnek bele a „jó keresztyén” képébe.

Ezt nevezzük megfelelési kényszernek?

Igen, és ez még gyermekkorból, leginkább a családi attitűdből ered. Azt tapasztalom, hogy a szülőkhöz való nem megfelelő kötődés és a nevelés elvárásrendszere nagyban formálja ezt a személyiségben.

Mint például?

Ha egy szülő feltételesen szeret, tehát azt érezteti, csak akkor jó a gyermek, ha engedelmes és azt teszi, vagy úgy beszél, ahogyan a felnőtt kívánja, akkor a gyerek ennek akar majd megfelelni. Ő jó akar lenni – hiszen mindannyiunkba belénk van oltva a vágy erre –, és ha az első években sokszor találkozik ezzel, akkor bele is ragadhat ennek a szorításába.

Később megjelenik a többiek véleménye – a tanító nénié, a társaké –, majd jönnek a társadalmi elvárások, valamint sok esetben az egyházé is. Az elvárásoknak való megfelelés kényszere, az elfogadottság vágya egyfajta belső hangként az egész életet végigkísérheti.

Amikor felnőttként is megfelelési kényszerrel küzd valaki, ez hogyan jelenik meg a viselkedésében?

Az ilyen ember mindig a többiek tetszését, elfogadását szeretné elnyerni. Ez történhet játékosabb, humorosabb formában, de többször álőszinteségként is megjelenhet. Esetleg a közösségében ő lesz az, aki megmondja a tutit arról, mit vár tőlünk Isten, tehát a saját belső törvényszerűsége alapján akarja igazolni, hogy ő jó. Van azonban másik jellegzetes eset is, amely ennek épp az ellenkezője. Ilyenkor a megfelelési kényszerrel küzdő személy az, akinek valójában segítségre van szüksége, mert saját maga szinte eltűnik élete térképéről, s mindig azt teszi, amit a többiek várnak – ennek következményeként kiszolgáltatottá válhat. Sokszor hallja azokat a mondatokat, hogy „mi ezt így szoktuk, itt ez az elvárás”, és hiába találja azt esetleg depriválónak, mivel nagy szüksége van a közösségre és a többiekre, folyamatosan megadja magát, ami lassan megbetegíti, s fokozatosan elveszíti hitéből fakadó örömét.

Miből ismerhető fel ez a viselkedés?

Az ilyen embernek a ’nem’ szó nem szerepel a szótárában, mindig mindent elvállal, próbál megfelelni, a maga igényeit háttérbe szorítja, ami miatt sokkal hamarabb tapasztalhat kiégést, mint esetleg mások. A közösség talán észre sem veszi, s legtöbbször még csak nem is hálás a végtelen önfeláldozó kedvességért.

Keresztyénként talán még inkább jellemző ránk, hogy szeretnénk megfelelni egy, már-már tökéletességbe hajló képnek…