A konferenciát Rózsahegyi-Nagy Márta pedagógiai szakértő áhítattal nyitotta meg. Az ötezer ember megvendégelésének történetét idézte fel Máté evangéliumából: Jézus meglátta és megszánta a sokaságot, felismerte szükségüket, majd bevonta tanítványait a megoldásba. A „ti adjatok nekik enni” felszólításban nemcsak a feladat, hanem a szolgálat lehetősége is ott rejlik – még akkor is, ha az első pillanatban lehetetlennek tűnik.

Vajon hogyan érezték magukat a tanítványok? – tette fel a kérdést. Könnyen megjelenhet ilyen helyzetben a felháborodás, az értetlenség, a tehetetlenség, a kompetenciahiány vagy az eszköztelenség érzése. Felmerülhet: miért éppen nekem kell megoldanom ezt a látszólag lehetetlen feladatot? Az áhítattartó párhuzamot vont a tanítványok feladata és a pedagógusi hivatás között. Úgy fogalmazott: az oktató-nevelői munka során gyakran szembesülnek hasonlóval a pedagógusok. Az ember belép egy csoportba, ott ül előtte sok gyermek, és a feladat egyedül az övé: meg kell oldania a helyzetet. Adódnak nehéz csoportok, nehéz gyerekek, nehéz napok. Olykor még azokkal a tanulókkal is akadozik a közös munka, akik máskor együttműködőnek bizonyulnak.

Néha csak az a célunk, hogy túljussunk az adott napon. A tanítványok is a folyamat végén értették meg feladatuk értelmét: a csoda és az áldás részeseivé váltak. Rózsahegyi-Nagy Márta szerint a kérdés az, rá merjük-e bízni magunkat Istenre, hogy úgy és akkor áldjon meg, ahogyan ő akarja.

Az áhítat végére a szakértő jelképes ajándékkal készült: hangsúlyozta, hogy nem kész megoldásokat adnak, hanem kipróbálható módszereket és nézőpontokat. A résztvevők egy kosárból gombot, tűt és cérnát tartalmazó csomagot választhattak, jelezve, hogy a nehéz helyzetekben sem maradnak eszköztelenek. Emellett fejlesztő és módszertani segédanyagokat kaptak, amelyek elérhetők a Református Pedagógiai Intézet honlapján (www.refpedi.hu)

Az első szakmai előadást Antal-Valecsik Zsófia gyógypedagógus tartotta. Mondanivalóját az olyan alapfogalmak tisztázásával és a körülötte lévő tévhitek eloszlatásával kezdte, mint a neurodiverzitás. Ez ugyanis nem minősítő kategória. Alapja az a felismerés, hogy akárcsak az élővilág, az emberi idegrendszer működése is változatos. A kifejezést akkor szokták használni, ha egy személynek az átlagtól eltérően fejlődik az idegrendszere. A neurodiverz emberek lehetnek diszlexiások, diszkalkuliások, ADHD-sok vagy akár autizmussal élők. Az előadó megjegyezte, átlagosan tízből két gyerek érintett, tehát minden óvodai csoportban vagy iskolai osztályban jelen vannak.

Antal-Valecsik Zsófia kiemelte, hogy ez nem betegség, az ilyen gyerekek csupán másfajta fejlődési folyamaton mennek végig. A cél pedig éppen ezért nem a gyógyítás, hanem az akadálymentesítés lenne. Az előadó példát is hozott: ma már több olyan integrált játszótér létezik, ahol olyan eszközt építettek, amelyet mozgássérült gyerekek is tudnak használni. Ezzel szemben a neurodiverz gyermek egyéni szükségletei nem ennyire látványosak, sokszor nem is tudunk róla, mert nincs diagnózis, vagy arra gondolunk, hogy csak a neveletlenség áll a háttérben. Biztatta a pedagógusokat, hogy merjenek segítséget kérni, ha tanácstalannak érzik magukat. Kiemelte, hogy a rossz magatartás, agresszió, passzivitás hátterében sokszor szorongó és frusztrált gyermeket találunk, akit túl sok inger ér, úgy érzi, nem tudja kezelni a helyzetet, és nincsenek meg a kommunikációs eszközei, hogy mindezt kifejezze. Ezért érdemes számukra vizuális napirendet létrehozni, érzelmekről beszélgetni, illetve feszültséglevezető technikákat alkalmazni.

Felhívta a figyelmet arra is, hogy fontos az egyértelmű és átlátható szabályrendszer megalkotása. Majd a pozitív megfogalmazás és jutalmazás került szóba. Nemcsak tárgyi ajándék lehet jutalom, hanem a jól megfogalmazott dicséret is. Antal-Valecsik Zsófia kiemelte: ilyenkor a gyerek erőfeszítését értékeljük, nem a hibáit büntetjük, ezzel erősítve az önbizalmát és az önértékelését.

Ezután Oláh Szabina gyermek- és ifjúságpszichiáter előadása következett, aki példákkal mutatta be a neurodiverzitás mindennapi megjelenését, külön kitérve az ADHD-val és az autizmussal élő gyermekek sajátosságaira. Egy ADHD-s gyermeknél gyakran a mozgás- és az impulzuskontroll működik felfokozottabban, ami egyfajta figyelemszabályozási zavar.

Olyan, mintha belső világában minden inger hangosabb lenne, a reakciók gyorsabban születnének meg, és a cselekvés sokszor megelőzné a tudatos átgondolást. Ez a működésmód kívülről lobbanékonyságként vagy túlmozgásként jelenhet meg, ám valójában idegrendszeri sajátosság áll a háttérben.

Az autizmussal élő gyermekek esetében ezzel szemben bizonyos érzékelési csatornák válhatnak rendkívül érzékennyé. A zajt másoknál hangosabbnak érzékelhetik, a változások túl hirtelennek tűnhetnek, a társas helyzetek pedig túl bonyolultnak. Az autizmussal élők számára nehéz vagy közel lehetetlen a mindennapi kimondatlan szabályok értelmezése, az implicit jelzések észlelése. Mivel fokozott az igényük a kiszámíthatóságra, rendkívül hasznos lehet a rutinok alkalmazása.

Az előadó hangsúlyozta: ezekben az esetekben nem arról van szó, hogy a gyermek nem akar alkalmazkodni, hanem számára valóban „hangosabb” a világ. Kiemelte, ilyen idegrendszerrel a helyzetek gyakran rendkívül nehezek és bizonytalanok – nemcsak az iskolában, hanem később az utcán, a munkahelyen vagy más hétköznapi terekben is. Az ADHD-val élő gyermekekről rengeteg a tévhit: rosszul tanulnak, nem képesek hosszan figyelni egyvalamire. Oláh Szabina ezen a ponton újra kiemelte a motiválás fontosságát. Megfelelő hajtóerővel – legyen ez a határidő közeledte, a személyes kötődés, az érdeklődés vagy dicséret utáni vágy – képesek fókuszálni, jól teljesíteni. A pszichiáter előadását azzal a gondolattal fejezte be, hogy nem a gyerekek a „rosszak” – a mi szemléletünket érdemes frissíteni.

Egy rövid kávészünet után Bandor Zoltán szociálpedagógus, a Cigánymisszió munkatársa beszélt a sztereotípiákról és a diszkrimináció hatásairól. Előadását megható és elgondolkodtató mesével indította, amely a saját gyerekkoráról és az oktatási rendszerben szerzett élményeiről szólt. Prezentációja alatt elmagyarázta, hogy a pedagógusok fejében élő kép meghatározhatja a gyerek jövőjét, ezért fontos minden tanulóhoz előítéletek nélkül közelíteni. Hozzátette, hogy ez bár nehéz feladat, könnyebbé válik, ha keresünk ellenpéldát a fejünkben lévő sztereotípiákra.

A délelőtt zárásaként Szontagh Júlia gyógypedagógus osztotta meg a külföldön szerzett tapasztalatait az integrált oktatással kapcsolatban.

A délutáni műhelymunkákon egyrészt a nap első felében elhangzott módszertani tudást lehetett gyarapítani, másrészt közösségépítő és önismereti játékok segítségével szemléletformáló feladatokat kaptak a pedagógusok.

A nap végére a résztvevők konkrét eszközökkel is gazdagodtak, amelyek segítségével hatékonyabban támogathatják az atipikus gyerekek fejlődését a mindennapokban. A konferencia nemcsak tudást nyújtott, hanem lehetőséget is arra, hogy a pedagógusok, szülők és szakemberek közösen gondolkodjanak azon, hogyan lehet a különböző igényekhez alkalmazkodó, befogadó iskolai környezetet kialakítani. Az eseményen szerzett ismeretek és módszerek hosszú távon is segítséget kívánnak nyújtani az iskolai lemorzsolódás megelőzésében, és hozzájárulni ahhoz, hogy minden gyermek megkapja a megfelelő támogatást képességei kibontakoztatásához.