Zarándokok a nyugati határszélen
A nyugati határszélen működő Soproni Református Egyházközség sajátos jelenség a mai magyar reformátusság térképén: miközben az országban sok helyütt a fogyás a meghatározó, itt növekedést tapasztalnak. Riportunkban személyes történetek által mutatjuk be a gyülekezet múltját és jelenét – a főgondnoki felelősségtől a Soproni Kálvin Kör szellemi műhelyén át a diakóniai szolgálatig. Március 8-án innen közvetít istentiszteletet a Kossuth rádió.
Amikor az ember belép a soproni református templomba, könnyen lehet, hogy nem helybeliekkel találkozik. A padsorokban felvidékiek, erdélyiek, kárpátaljaiak, délvidékiek ülnek egymás mellett – olyanok, akik életük egy pontján útnak indultak, és végül a nyugati határszélen találtak otthonra. Ezért nevezte el a gyülekezetet lelkipásztora, Barta Zsolt zarándokközösségnek. A szó itt nem költői kép, hanem mindennapi tapasztalat.
A lelkipásztor három kifejezéssel jellemzi önmagukat: zarándok, jó közösség, szórvány. Az első jelző Barta Zsolt életében is testet ölt. Kárpátaljáról indult, a Bakonyalján szolgált, ezután érkezett meg a nyugati határ mellé. Bemutatkozó istentiszteletén saját szülőfalujából elszármazott családok is ültek a padsorokban. Amikor ma szétnéz a szószékről, gyakran olyan arcokat lát, akikkel együtt nőtt fel – a személyes sors és a gyülekezeti valóság itt különös módon találkozik.
A tagok a Felvidékről, Erdélyből, a Délvidékről, Kárpátaljáról és az anyaország minden részéről kerültek ide. Ráadásul különböző hullámokban, a magyar történelem nagy fordulópontjaihoz köthetően biztonságot és jobb megélhetést remélve – magyarázza a lelkipásztor.
Ez a sokféleség nem csupán földrajzi adat. A kilencvenes évek erdélyi áttelepülői, a legutóbbi években Kárpátaljáról érkezők, az ország keleti részéből munkalehetőség miatt új lakhelyként Sopront választók mind magukkal hozták a saját történeteiket és református hagyományaikat. A helyiek pedig – ahogyan a lelkipásztor fogalmaz – igyekeztek segíteni az otthonteremtésben: munkahelyet találni és befogadó közeget kínálni.
A soproni a XX. század elején még filiális kapcsolatban állt a pápai református eklézsiával, és Kis József esperes látta el a lelkipásztori szolgálatot. Az 1910-es népszámlálás adatai szerint a városban élő reformátusok száma még alig haladta meg a négyszázat, de az I. világháború utáni társadalmi átrendeződés hatására a lélekszám jelentősen emelkedett. A templom építésének gondolata már a század elején megfogalmazódott: 1913-ban Végh Kálmánné római katolikus özvegy református férje emlékére adományozta a Deák tér sarkán lévő telket az egyházközségnek.
A presbitérium 1925-ben hozta meg a döntést a templom felépítéséről. A gazdasági világválság idején, Hárs György hercegi építőmérnök tervei alapján készült el az új templom épülete, amelyet 1929. december 1-jén szentelt fel Antal Géza püspök. A templom harangját 1938-ban öntötték Seltenhofer Frigyes soproni műhelyében, amely 408 kilogrammos tömegével ma is A hangon szól. 1940-ben felavatták a Rieger-orgonát is Gárdonyi Zoltán zeneszerző közreműködésével, aki ekkor a gyülekezet kántora volt. A második világháború idején a város és részben a templom is megsérült, de az 1968-as nagy tatarozás során helyreállították és megújították az épületet.
A TÉRSÉG EGYETLEN ÖNÁLLÓ REFORMÁTUS EGYHÁZKÖZSÉGE
Szebeni Lajos főgondnok 2006 nyarán költözött ide a családjával, korábban Szentendrén éltek. Mint újságolja: természetes módon az új lakóhelyükön is kerestek gyülekezetet. – Sopronban egy református egyházközség működik. Körülbelül ötven kilométeres körben nem találunk más kálvinista templomot. Kőszegen, Szombathelyen, Pápán, Győrben lehetnek a legközelebbiek, illetve Mosonmagyaróváron. Adódott a kérdésre a válasz, hogy ide csatlakozunk – eleveníti fel az érkezésük utáni időszakot a főgondnok.
A város növekszik, és vele együtt – Szebeni Lajos tapasztalata szerint – a református közösség is. – Ezt észrevesszük a népszámlálás adatain és, hála Istennek, az istentiszteletre járók létszámán egyaránt.
Szebeni Lajos viszonylag rövid presbiteri múlt után vállalta el a főgondnokságot. A felkérés a lelkipásztor részéről érkezett, de döntését belső indíttatásként éli meg: – Ez olyan tisztség, amelyre – poénosan szólva – lasszóval keresik az embereket. Sok munkával, elköteleződéssel jár, de nagyon hálás vagyok Istennek, hogy így szolgálhatok – hangsúlyozza.
A növekedés felelősséget is jelent. Évente negyven-ötven fiatal konfirmál, miközben a felnőtt konfirmandusok száma is figyelemreméltó. Szebeni Lajos szerint a legnagyobb kérdés a fiatalok megtartása: hogyan lesz a konfirmáció egy életút kezdete, nem pedig egy fejezet lezárása.
Ez a gyarapodás a gyakorlatban is tetten érhető. A főgondnok felidézi első presbiteri szolgálatát: – 2018 pünkösdjén, konfirmációkor a templom már fél órával a kezdés előtt megtelt. A hívek egy részét a gyülekezeti terembe, sőt az utcára kellett irányítani – meséli, majd hozzáteszi, hogy a szervezési feladatok mögött élő, növekvő eklézsia képe rajzolódott ki.
A SOPRONI KÁLVIN KÖR: ELŐSZOBA ÉS SZELLEMI MŰHELY
Szarka László presbiter története még korábbra nyúlik vissza. 1977 óta él ezen a településen feleségével. Katonaság, családalapítás, tudományos pálya – élete teljes aktív szakasza a városhoz kötődik. Ma már mosolyogva mondja: – Az összes reformátusra igaz, hogy „gyüttment” Sopronban. Én már negyvenkilenc éve számítok annak – fogalmaz. Lelkipásztor édesapja és nagyapja révén családjában a szolgálat természetes közegként vette körül, ő azonban a természettudományok felé fordult. Számára a hit és a tudomány nem ellentétes területek: – Maga a természettudományi kutatás által is az Isten, a Teremtő megismeréséhez kerülök közelebb. Röviden úgy lehet megfogalmazni, hogy a tudomány szabályai a mennyből adattak – hangsúlyozza.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!