A feleségem szerint onnan lehet tudni, hogy valami kiment a divatból, lejárt lemez, hogy már én is tudok róla, hozzám is megérkezett, lelkesen mesélek róla, utánaolvasok, videókat nézek a témában. Ez a helyzet most éppen a kapibarákkal. Amikor megkérdeztem az egyik gyermekemet, hallott-e már ezekről az állatokról, ezt a lesújtó választ kaptam: „Apa, ez két éve volt menő…”

Gondolom, éppen ezért nem szükséges hosszasan bemutatnom ezeket a méltán világhírű emlősöket, de ha esetleg akad még valaki, aki hozzám hasonlóan a lejárt lemezeket gyűjti, elmondom, hogy ez a világ legnagyobb testű rágcsálója. Dél-Amerikában él, akár harminc kilót is nyomhat. A kapibara szereti a vizet, a társaságot, állandóan csacsog. Színe barna, szőrös, nem borotválkozik, és nyakra támad... Vicceltem, éppen ellenkezőleg, arról híres, milyen szelíd! Nem is egyszerűen szelíd, hanem egyenesen barátkozik! Ez nagy különbség például a nyúllal összehasonlítva, amely félelmében a föld alá bújik. A kapibara ezzel szemben szívesen ismerkedik idegen, számára látszólag veszélyes állatokkal is. Láttam olyan felvételt is, ahol egy krokodil hátán utazik nagy urasan.

Pedig a természetben a túlélés az alapértelmezett érték, hiszen kíméletlen verseny uralkodik minden területen, ahol jobb, ha az ember (állat) nem bízik senkiben, gyorsan fut, jól rejtőzködik, csíp-rúg-harap, ügyesen védekezik, és félelmetesen támad. De mintha ezek a kapibarák másik iskolába jártak volna, mintha hiányoztak volna a kíméletlen túlélés törvényeiról szóló óráról. Ők barátságosak, szelídek – mégis sikeresek, mert megkedvelik őket még az ellenségeik is. „A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt!” (Fil 4,5)

Bátran különböznek a környezetüktől, egyúttal bátran kapcsolódnak is hozzá.

Azon töröm a fejemet – különösen így, a választások után –, vajon mi meg tudjuk-e hozni az alapvető döntést a félelem vezérelte gondolkodás ellenében. Le tudjuk-e egyszerűsíteni a világlátásunkat arra az önértelmezésre, amelyről nemrég ezt a megfogalmazást olvastam: „az egyháznak nem érdekei vannak, hanem küldetése”?

Fel tudjuk-e fedezni (újra) a kultúrharc számunkra túlméretes páncélja helyett a bátor, önazonos, öntudatos, közösségalapú, önfeledten ünneplő és érdeklődéssel a világ felé forduló létformát? Tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, tudom, nem ilyen egyszerű egyszerűnek lenni.

A kapibaráknak is bizonyára hasznosabb a futás olykor, mégis: egyszerűségükben boldognak tűnnek.