Szükséges-e a templomba járás? Nem vagyunk anélkül is a lelki nép tagjai?

Kezdjük ott, hogy ma egészen mást jelent embernek lenni, mint a történelemben eddig bármikor. Ilyen magányosak még sosem voltunk. Régen magától értetődő módon, az életmódunkból fakadó kényszerek miatt természetes közösségben étünk együtt – mára viszont a gépek kora következett el, ez változtatta meg gyökeresen a mindennapokat. Először is: régen egy településen három-négy kilométeres körön belül, gyalogos távolságra élt egymástól néhány száz ember: ha tetszett, ha nem, mindenki mindenkit ismert.

Ma nem muszáj megismerni egymást, reggelenként buszra, kocsiba ülve elmegyünk valahová dolgozni, nem kell együttműködnünk a szomszéddal sem. Másodszor: ma nincs olyan elemi szükség sem a házasságra, sem a nagyobb családra. A férfiak és a nők nem szorulnak egymásra: előbbiek tudnak mosni és főzni a gépekkel, utóbbiaknak meg van saját keresetük. Magunkban is tudunk élni. A nagyobb családban immár az idősekkel sem kell törődnünk, saját háztartásuk van, a saját nyugdíjukból élnek. Harmadszor: az online világ és a média terhel minket. Fütyörészés helyett zenét hallgatunk, pletyka helyett pletykalapot olvasunk, tévét nézünk, Facebookot görgetünk. Ezt mind lehet egyedül tenni, de még a közösségi médiában sem kell felfedni magunkat.

Mindezek következményeként szabad, lehetőségekkel teli, de töredezett és kisebb közösségekből álló világot élünk, ahol a hangsúly az egyénen van. Persze még nem bomlott fel minden a régiekből, de az irány ez. Ez olyan elképesztő változást jelent, amelynek a jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. A mi korunk feladata az, hogy újraépítsük valamilyen módon a közösségeket – mert az ember képtelen magában élni, nem így vagyunk megteremtve.

Az egyház, a lelki nép csak közösségként fogható fel. Jézus megtörte a kenyeret, fogta a poharat, és azt mondta: vegyétek és egyétek – így, többes számban. A tanítványok Jézus mennybemenetele után együtt visszamentek Jeruzsálembe, és „valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban” (ApCsel 1,14). Fel sem merült annak a lehetősége, hogy majd valaki otthon, magában gondoljon a megváltásra: de hát régen nem is nagyon élhettek magukban az emberek, erre csak ma nyílik módunk.

Miért nem elég a belső, láthatatlan kötődés? Miért van szükség külső for-mákra?

Korunk nem látja az emberi beszéd jelentőségét. Hajlamosak vagyunk ma úgy fogalmazni róla, hogy pusztán kommunikációs eszköz, amely arra való, hogy minél pontosabban tudjunk információt átadni. Ezzel szemben mi történik egy esküvőn? Elhangzik a pár részéről egy-egy kijelentés, hogy szeretik egymást és házasságra lépnek egymással. Ez információ? Azért megyünk a templomba, hogy ezt megtudjuk?

Szó sincs róla. Gondoljunk bele, milyen furcsa: a két házasulandó csak azért hívja össze rokonait és barátait, hogy szép ruhában és hangosan kimondja azt, amit mindnyájan tudunk. A hangosan, nyilvánosan kimondott szó nem információ, hanem teremtő erő. De még ennél is egyszerűbb leszek: a házasságban, a szerelemben dicsérjük a másikat, és kitárjuk a lelkünket a másik előtt – hát ott sem az információ a fontos.