A reformáció kezdetének és végének pontos meghatározását bízzuk a történészekre. Annyi azonban bizonyos: nem Luther Márton fellépésével indult, és nem egyetlen okra vezethető vissza. Inkább tényezők bonyolult együttállásából bontakozott ki ez a kegyelmi időszak – ahogyan azt Nick Page A reformáció majdnem tévedhetetlen története című munkájában a tőle megszokott szókimondással bemutatja. A szerző egy ponton ugyan kénytelen volt lekerekíteni a reformáció történetét, ám a semper reformanda elve alapján világos: e folyamat valójában sohasem ért – és nem is érhet – véget.

A külcsín és a humor senkit se tévesszen meg: a lapokon véres harcok dúlnak, miközben éppen ezek révén válnak befogadhatóvá a mély igazságok. A reklámszövegek, a fametszetszerű mémek és egyéb illusztrációk révén a vizualitás hangsúlyos szerepet kap – éppúgy, mint a reformáció korában, amikor a tömegeket nem csupán prédikációk, hanem képi eszközök is formálták. Ha komolyan vesszük a sola Scriptura elvét, talán kevésbé fáj, amikor elveszik reformátor „akciófiguráinkat”, amelyekkel szívesen játszottunk. Helyükbe nyers beszédű, makacs – és korántsem szent – emberek lépnek. A nehéz idők kemény embereket szültek: akkor ilyen érces, sztentori hangokra volt szükség. Személyük éppen annak bizonyítéka, hogy mindez nem pusztán emberi akaratból történt. Ha rajtuk – és nem Isten kegyelmén – múlt volna, a keresztyénség megújulása hamar kudarcba fullad.

Ne érezzük rosszul magunkat amiatt sem, hogy Isten a profitéhes, szenzációhajhász könyvkiadókat, a függetlenségre törekvő opportunista fejedelmeket vagy éppen a bigámia gondolatával rokonszenvező uralkodókat is felhasználta a reformáció ügyének előmozdítására. Tragikomikus történeteiket olvasva az az érzésünk: a legkiválóbb drámaíró sem alkothatott volna különbet.