Egy ideje egyre határozottabban vonzódom a kötött szövegű imádságokhoz. Fiatalkoromban én is azok közé tartoztam, akiket nem inspirált és segített, hanem sokkal inkább elrettentett az imaközösség műfaja. Nem voltak szép, kerek gondolataim, jól kimunkált mondataim, és olykor már a közösen kimondott ámenek hangsúlyából is érezhettem, hogy ez az imádság bizony nem volt olyan szép, mint amilyen a „nagy imádkozóké”. Így azután inkább kerültem az ilyen helyzeteket, különösen azokban a közösségekben, ahol nem lehetett csendben maradni, nem volt elég csak az ámen teljes szívvel való kimondása. (Talán meghökkentők ezek a szavak, de úgy gondolom, az imádság évében az ilyesmiről is érdemes őszintén beszélni. Mert az Úristennel folytatott beszélgetés őszinte műfaj.)

Mindez egy idő után visszahatott a személyes fohászaimra is. Kerestem, de sokszor nem találtam a szavakat. Ennek pedig nemcsak az lett a hozadéka, hogy felismertem az Isten előtti csend jelentőségét, hanem az is, hogy tudatosan próbáltam újraépíteni az imádkozó énemet, s ezen az úton első logikus lépésként rátaláltam a kötött imádságokra. Az „Öreg Szikszaitól” visszafelé indulva eljutottam a Szentírás imáihoz, amelyek felekezettől függetlenül az egyéni és közösségi keresztyén kegyesség legősibb szövegei. A fohászkodás formáit is kutatva új tapasztalatot és felismeréseket hozott az imaórák rendje, a naponta, illetve rendszeresen ismételt imádságok szemlélet- és életformáló hatása.

Az egyik ilyen, naponta visszatérő szöveg a laudes, vagyis a reggeli dicséret során Zakariás hálaéneke, a Benedictus. Zakariás ebben Istent áldja, aki beteljesíti az atyáknak tett ígéretet, erős szabadítót támaszt nekünk, „hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján”. Szentségben és igazságban, vagyis Isten dicsőségére élni, ez református létünk meghatározó célja. Ez azonban nem lehetséges félelmek és szorongások között, mert ezek elfordítanak Istentől.

Vannak, akik szerint az „ősbűn” mögött a superbia, a kevélység állt, vagyis az, hogy az ember más akart lenni, mint aminek Isten teremtette, mert a kísértő felébresztette benne a szorongást, elhitetve vele, nem elég jó az, ahogy van. Az ok nélküli szorongás és a félelem alapvető civilizációs ártalom. Erre építenek a reklámok, ezzel manipulál a hatalom, ezt használják ki a szektás mozgalmak és ettől akarnak megszabadítani az álmessiások. Az előttünk álló évre tekintve, választások előtt állva, háborúk árnyékában sokszor az egyházi közbeszéden is érezzük ezek hatását.

Zakariás éneke napról napra újramondva ebben a helyzetben nem külső segítséget jelent, nem pusztán nagyszerű gondolat, amelyet ésszel meg kell érteni. Az ismétlésen keresztül a szöveg az imádkozó részévé válik és átformálja őt. A napi Istenhez fordulás részeként „kőszik lára állít”, és segít onnan tekinteni szét. Fabiny Tibor professzor mondta nem olyan régen egy konferencián, hogy mi kívülről tekintünk rá a Biblia szövegére, és így akarjuk értelmezni, a régiek ellenben a szövegből tekintettek „kifelé” a valóságra. Visky András szavaival élve „az életükkel olvasták” a szöveget, abból értették meg magukat és a világot.

Kívülről rátekintve a Bibliának nyilvánvalóan létezik a szövegvalósága, az a saját törvényszerűségekkel rendelkező világa, amely – amint a fogalmat az irodalomtudomány magyarázza – független attól, hogy a benne le írtak a fizikai valóságban megtörténhetnek-e vagy sem. Az életünkkel olvasva viszont a szöveg valósággá válhat, sőt, ez az akarata, ahogy az Ige is testté lett, hogy félelem nélkül és meg szabadulva az ellenség kezéből neki szolgálatot teljesítsünk: szentségben és igazságban járjunk előtte napról napra, amíg élünk.

A szerző a Sárospataki Református Hittudományi Egyetem főiskolai tanára, tudományos rektorhelyettese