A debreceni István király téren álló református templom körül lakótelepi házak magasodnak. Panelablakok, erkélyek, járdák között bújik meg a templomkert, amelyről Brandáné Vajna Judit presbiter, a Széchenyikerti Református Szociális Szolgálat intézményvezetője így vélekedik: – Ez egyfajta oázisa ennek a lakótelepnek. Olyan hely, ahol az is megáll egy pillanatra, aki nem feltétlenül keresi tudatosan Istent.

Ez a más ritmus azonban semmikép sem elvonulás. Oláh Attila gondnok két szóban foglalja össze itteni tapasztalatait: gondviselés és szolgálat. Előbbi szerinte mindennapi szükséglet: – A Gondviselés vezet bennünket, hogy elvégezhessük a szolgálatunkat – fejti ki. Tevékenységük pedig abban válik konkréttá, hogy a lakótelep közepén sokféle embert kell és lehet megszólítani. – Rengetegen vesznek itt körül minket, számtalan módon kell hozzájuk szólni – mutat rá az összefüggésre. Oláh Attila a kétezres évek elején érkezett a gyülekezetbe akkori barátnőjével, mai feleségével. Debrecenben lelki otthonra talált. – Ide kaptam elhívást – vallja. Kutatóorvosként friss példaként említi a defibrillátor beszerzését: szeretné, ha a templom ebben az értelemben is életmentő ponttá válhatna.

Az eklézsia fizikai otthonának történetét Török Csaba főgondnok idézi fel. 1982-ben költözött a lakótelepre: – A legelső út a templomba vezetett. Akkor még a Széchenyi utcai imaházat használta a közösség, a kilencvenes években fogtak hozzá a mai épülethez. – Akkoriban választottak meg presbiterré, azóta szolgálom így is az Urat – hangsúlyozza.

A templomépítésről úgy beszél, mint amely nemcsak falakat emelt, hanem közösséget is teremtett. – Mindenki betonozott, téglát rakott – emlékezik vissza. A felszentelés után igyekeztek az új helyet mihamarabb belakni: éjszakai misszió, pingpong, teázás, szendvicsezés, kirándulások, közös munkák követték egymást, hogy a nemzedékek ne csupán egymás mellett legyenek jelen, hanem kapcsolódjanak is.

A templomhoz személyes emlékek kötik. A szószék közelében látható református címer édesapja keze munkáját őrzi, aki építészmérnökként nyugdíjas éveiben faragással foglalkozott. A széchenyikerti templomban található címer a sorban negyedikként készült el Kismarja, Nagyvárad és Monostorpályi dísze után. – Szívbéli szeretettel, lelkesedéssel készítette ezt a címert Isten dicsőségére – idézi fel a főgondnok. Török Csabának a vezetőségi tagság sem puszta tisztség: – Isten gyermeke vagyok, eszerint is kívánok élni, szolgálni – jelenti ki.

Lovász Krisztián vezető lelkipásztor hat éve vette át a szolgálatot Jenei Zoltántól, ráadásul nem egyszerű időszakban: a koronavírus-járvány idején. Hálás utódként fogalmazza meg: – Az elődök munkáját nem konzerválni kell, hanem továbbépíteni – hangsúlyozza. Az itteni szolgálat kezdete sajátos időszak volt: januárban megválasztották, de először csak május derekán állhatott a szószékre. Első mondatait ma is mosollyal idézi fel: „Áldás, békesség, Lovász Krisztián vagyok, engem tetszettek megválasztani lelkésznek négy hónappal ezelőtt.” A hívek derültek rajta, s ez szerinte jellemző is rájuk: hittel és humorral élik az életüket.

A lelkipásztor a XXI. századi szolgálatot sokrétű feladatnak látja: szervezés, alkalmazkodás, rétegalkalmak, munkatársak összehangolása. Mégis óv attól, hogy az egyházközséget egyetlen emberhez kössék. – Nem a lelkipásztortól függ a gyülekezet, nem függhet tőle – nyomatékosítja. Saját erőforrását sem módszerekben keresi: