... most egyre többet és egyre nyíltabban beszélünk, cikkek, riportok, tanulmányok jelennek meg a témában. Azzal, hogy sokan megszólalnak a gyermek- és ifjúkori sérelmeikről, bátorít másokat, hogy ők is szembenézzenek hasonló fájdalmas élményeikkel. Jó, hogy végre tisztulhat a kép, legalább felnőttkorban! Sőt, néha később, időskorban ébred rá az ember, mennyire befolyásolta az egész életét az a rossz érzés, az az érthetetlen szégyenérzet. Pedig nem az ő hibája volt, hogy akkor tévedett, valamit nem jól tett, vagy nem helyesen viselkedett, hiszen kicsi volt még. Valaki a nagyok közül, akinek hatalma volt felette, legalábbis nagy hatással volt rá, mégis megszégyenítette. Megfagyott akkor ettől, visszahúzódott, félénk lett, vagy éppen túlságosan harsány vagy harcias, netán agresszív. Tudattalanul azt akarja visszaadni másoknak, akárkinek, ami vele történt.

Létezik olyan ember, akit gyerekként nem ért valamennyi és valamilyen sérelem? Ki ne tudna felidézni kínos, keserves jeleneteket, amikor legszívesebben elsüllyedt volna, vágyott arra, megnyíljon alatta a föld? De állni kellett a zordon tekintetek előtt, vagy úgy tenni, mintha süket lenne.

A gyermek rendkívül érzékeny, de ez nem mindig látszik rajta. Néha úgy tűnik, oda sem figyelt, kínjában nevetett vagy visszavágott valamivel, pedig a lelkében kárt okozott az eset. Ha mélyen vizsgáljuk magunkat, mindannyian találhatunk egy-két érzékeny emléket olyasmiről, amit a felnőttek okoztak nekünk, amikor nem tudtuk megvédeni magunkat. Szülők és felnőtt családtagok tévedésből sebezhetetlennek és érinthetetlennek mutatják magukat, a gyermekek pedig el is hiszik róluk. Ebből a szerepből ütnek súlyos sebeket nekik. Egy tanár durva és sértő megjegyzésére emlékezett valaki iskoláskorából: az osztály előtt becsmérlő és megalázó szavakkal minősítette őt. Nem a gyönge feleletét értékelte, hanem a személyét. Negyvenévesen is önértékelési zavarral küzd. Öt embernél több előtt nem mer megszólalni. Bátorító kezelésre, helyzetgyakorlatokra volt szüksége, amíg kiderült, hogy van értékes gondolata, ha ki meri mondani.

A múlt gyógyítható. Jó, ha gyülekezeteink egy-egy bibliaköre, kiscsoportja elősegíti és gyakorolja az ilyen terápiát, lehetőséget ad rá. Nyitogatja azokat, akik egyébként a passzív hallgató szerepébe szoktak helyezkedni, és a mindig beszélőket türelemmel csitítja. (Utóbbiak talán éppen mi, lelkészek vagyunk?) Jézus magához hívja, a felnőttek elé állítja példának a gyermekeket: „Vigyázzatok, nehogy egyet is megvessetek e kicsinyek közül...” (Mt 18,10a).