Az év elején, amíg az életritmus engedi és még aktuális, szokás egy kicsit lamentálni a megélt idő különös természetén. „Az emberek azt hiszik, hogy az idő szigorú ok-okozati láncolat, pedig valójában inkább nagy, kusza, nyúlós-ragadós gombócszerű izé” – hangzik a legendás meghatározás a Doctor Who című brit televíziós fantasy-sorozatban. Ezen valami olyasmit érthetünk, hogy a dolgok mintázata néha ismétlődik, máskor éppen nyúlósan tartósnak mutatkozik – például amikor konszolidálódik egy korszak, annak jóléte, szabadsága, békéje. Hasonló ehhez, mégis más előjellel éljük meg, amikor beleragaszt az idő a múltba, amelynek többé-kevésbé foglyai vagyunk. Ilyesmit tapasztaltunk meg a nyolcvanas években, amikorra már határozottan elmaradottnak érezte magát a régiónk a Nyugathoz képest. Aztán a nyúlás-ragadás időszakai után az időgombóc, vagy inkább hógörgeteg (mert folyton nő és gyarapszik) újra mozgásba lendül a történelem lankáin, és változások sorával lep meg minket, szinte beleszédülünk a forgásba. Pedig mi azt hittük, hogy... Minden fordulásnál valami – néha kísértően – ismerős jelenségre nyílik meg a szemünk.

A múlt néha megnyugtatóan, olykor könnyelmű feledékenység miatt elhagyatva a hátunk mögé kerül, van, amikor alattunk húzódik mint feldolgozott valóság, mint talapzat, amelyen állunk. Így érezheti magát nagy múltú, szebb napokat látott helyeken az ember (különösen, ha lelkész vagy például labdarúgással foglalkozik Magyarországon), ahol a múlt dicsősége kimondva-kimondatlanul nyomaszt. De néha elénk kerül és kísért, olyan feldolgozatlanságként, amellyel dolgunk van, és azt a kérdést teteti fel velünk, hogyan fog rólunk ítélni a történelmi emlékezet.

Bonyolult viszonyunk az időhöz idén csak a mélységben elérhető gazdagsággal ajándékozhat meg minket, amikor a mohácsi csata ötszázadik évfordulójára emlékezünk. A nyúlós-ragadós gombócszerű izé most elénk kerül, és nemcsak az fogalmazódik meg kérdésként, tényleg igaz-e az idézet: „Nekünk Mohács kell!”, hanem hogy mit adhat az Isten kezéből elvett termékeny történelem és történet. Rácsodálkozhatunk, hogy örökölt gyakorlatok, erények, gyengeségek és narratívák hordozói vagyunk, tagadhatatlan történelmi szolidaritásban a magyarsággal. A mélységben a Mohács utáni első nemzedék az ószövetségi Izráel és a magyarság sorspárhuzamára ismert rá és abban vigasztalódott, az ítéletes részt sem ugrotta át, de a szembesülése egyenesen Krisztusig és az ő keresztjéig repítette, az ő feltámadására mutatott.

A ráismerésben, a beismerésben és a magához ölelt reménységben váltak alkalmassá eleink Magyarország újraevangelizálására. Ennek az evangéliumnak része, hogy Isten szeretetétől nem választhat el minket semmi, minden esendőségünk és eshetőségünk Krisztusban ér biztos célt. Isten tartson meg bennünket a köztes állomásokon is, ha szédülnénk az idők forgandóságában!