A Himnusz a kézirat szerint 1823. január 22-én keletkezett, s ez a dátum lett 1989-től nemzeti kultúránk ünnepnapja. Noha a kutatások adósak a válasszal, miért csak az 1829-es Aurora almanachból vált ismertté a szöveg, a nemzeti jelképek sorába tartozó Himnusz valós vagy szimbolikus születés napja tudatosítja a magyarság ezeréves örökségét, kulturális hatását, tartását. Vonatkozik ez hitére és kétségeire, hányattatásaira és feltámadásaira; visszatérő gondolat, hogy a „zivataros századok” nemcsak a XVI–XVII. századra, de a reformkori Magyarországra, sőt a mindig aktuális jelenre is utalnak; s az örökség olyan erőtartalék, amely segíthet az újonnan támadt gondok megoldásában.

A romantikus nemzetmítosz, buzdító csatadal és szabadságallegória helyett egy, a népdalok és kuruc dalok hangján megszólaló történeti-erkölcsfilozófiai zsoltárt, reformátori könyörgést kapunk s mindezek szintézisét, önmeghatározó és mozgósító erővé sűrítve a magyarok fájdalmait és reménységét, nemzeti eszkatológiai távlatokkal. Bár a haza- és nemzet fogalom csak az 1836-os Szózatban nyert alakot, a Himnusz időben is meghatározza a nemzetet, a bűn és bűnhődés fogalompárjával az önmagunkkal való szembenézés nyomán sürgető identitáskeresést teszi mindenkor érvényessé. Ehhez nem nemzeti liturgia automatizmusaként kell recitálni vagy énekelni a szöveget (ahogy a 90. zsoltár református himnuszában és a népköltői örökség mellett lehetséges poétikai-formai előzményként tekintett 130. genfi zsoltárban), de párbeszédes viszonyba kell kerülni vele. Minden imádság és zsoltár létmódja is a párbeszéd.

Mészöly Gedeon 1939-es értekezése utalt a mű és alkotó egymást feltételező megismerhetőségét jelölő viszonyra: Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje. Ennek analógiájaként „a nemzet imádsága és az imádság nemzete” viszonyból is fölvázolható egy kulturális önkép. A kultúra mibenlétének definiálása szinte lehetetlen e szűk keretek között, de a normatív, kognitív, instrumentális és expresszív (szellemi, anyagi, tudásra és önkifejezésre vonatkozó) aspektusaiból emeljük ki a normatív meghatározottságot! A kultúra egyénileg nem, csak közösségben létezik, s az értékszocializáció – a normák („égi” és „földi” szabályok és vonatkoztatási pontok) elsajátítása – is összetett közösségi folyamat eredménye, mely közösségfogalom a családtól a nemzetig ível, beleértve az intézményi és gyülekezeti közösségeket ugyanúgy, mint a virtuális platformokat.