A vendégszeretet lényege, hogy közösséget vállalunk valakivel, megosztjuk az asztalunkat, időnket, az ételünket, ezzel az életünk egy darabját. Akkor igazán szeretet, ha önzetlenül történik. Ábrahám úgy vendégelte meg a mennyei követeket, hogy nem is tudta, talán csak sejtette, kik a vendégei. „…mert ez által némelyek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsid 13,2b) Annak idején a vendégszeretet különleges formája volt, hogy ételt vittek a foglyoknak, akik biztosan alig kaptak valami ennivalót a börtönben. Erre vonatkozik a következő intelem: „Ne feledkezzetek meg a foglyokról…” (Zsid 13,3a) Amikor Pál apostolt fogolyként Rómába vitték, mert a császárhoz fellebbezett, ha a hajót kísérő százados jóindulatú volt és megengedte, több helyen a helyi gyülekezet tagjai gondoskodtak róla.

A meghívás és a vendéglátás sokszor az „adok, hogy adj” elve alapján történik. Mintegy jó befektetésnek tűnik, amely majd megtérül, például meghívjuk a gyerekünk tanárát egy elegáns étterembe. Ilyenkor eleve azért látunk vendégül valakit, hogy majd valamilyen formában visszakapjuk. Jézus a Lukács evangéliuma hetedik részében részletesen tanít az önzetlen szeretetről: ne csak azokat szeressétek, akik szeretnek titeket, tudjatok úgy kölcsönadni, hogy nem várjátok vissza – és a kamatról még nincs is szó.

Falun nőttem fel, minden télen vágtunk disznót, falusi szokás szerint az emberek oda-vissza küldtek egymásnak disznótoros kóstolót, számontartották, kitől mennyit kaptak, illett ugyanannyival viszonozni. A következő télen lelkész édesapám odafigyelt, hogy disznóöléskor ne csak azoknak vigyünk kóstolót, akik nekünk hoztak, hanem először azoknak az öregeknek, özvegyeknek, akik már nem neveltek disznót. Nem vártuk a viszonzást, jó volt így adni.