Világunk hősöket termel. Valódiakat és olyan önjelölteket, akik szeretnének hősi szerepben tetszelegni. Ők azok, akik banális tetteiket is megörökítik, a közösségi médiában felnagyítják, ámulatra, csodálatra, imádatra áhítoznak. Fárasztó figurák ők, az egykori nagyívű katonatörténetekkel környezetüket éveken át kiszolgáló, de harcot valójában sose látott fecsegők utódai. Az efféle emberi viselkedés a heti újszövetségi szakaszunk alapján csak még szánalmasabbnak hat.

A zsidókhoz írt levél 11–12. fejezete valódi hősökről szól, és megtanít erőt meríteni példájukból. Miről ismerhetők fel ők? Mindenekelőtt hitük rendíthetetlenségéről. Bibliai értelemben a hősiesség a feltétel nélküli Istenre hagyatkozásról ismerhető fel, arról a szent kérlelhetetlenségről, amellyel a hős a világ dolgai felé fordul. Mózes szülei hitük okán váltak hősökké, mikor csemetéjüket rejtegették, fittyet hányva a királyi parancsra (11,23). Felnőtt gyermekük nem forradalmi hevületből fordított hátat a földi hatalomnak, hanem hit alapján, mert Istennek engedelmeskedett. Ugyanígy a hite tette hőssé Ráhábot, az Izráel megmentőjévé váló prostituáltat, és a sor folytatható tovább. Hősök ők, a hit példái, konok emberek gyülekezete, a tántoríthatatlanok, akiket homályos eszmék helyett egyetlen indulat vezet. Ők azok, akik feltétel és megalkuvás nélkül engedelmeskednek az élő Istennek.

A hős nem önmagában hisz. Mit kezdett ezekkel a valódi hősökkel az önjelölteket már akkor is készségesen ünneplő világ? Néhányan diadalmaskodtak, másokra földi nyomorúság és üldöztetés várt. A valódi hős számára azonban a fogadtatás részletkérdés. Vezessen bennünket ez a rendíthetetlenség. Igénk bátorít: „a bűn ellen való harcban még nem ontottátok véreteket” (12,4), harcoljunk hát tovább! Hősiesen. Konok rendíthetetlenséggel. Mindenekelőtt: a bűn ellen.