Az emberi élet véges voltával naponta szembesül az ember, amikor értelmetlen emberi mulasztásokról, tragédiákról, háborúkról olvasunk és hallunk különféle hírfelületeken. Egy idő után szinte immunissá válunk az ilyen hírekre, így védekezik a lelkünk, a tudatunk a különféle megrázó információk ellen. Az ember, különösen a keresztyén, minden ilyen alkalommal szembesül azzal, hogy életének ideje Isten kezében van.

Heti bibliai szakaszaink sorában Jakab apostol figyelmezteti azokat, akik nem számolnak életük véges voltával, hogy vigyázzanak, mert „azt sem tudjátok, mit hoz a holnap, mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik” (Jak 4,14). Ezek az emberek, akikről az apostol ír, egy évre előre gondolkodnak, kereskedni és nyerészkedni akarnak (vö. Jak 4,13), de közben elfelejtik, hogy ezek emberi tervek, célok, szándékok, és nem Isten akaratát és szándékát keresik, hanem önmegvalósításra törekszenek.

Milyen sokan vannak ma is – még sokszor egyházunkon belül is –, akik nem Isten akaratát keresik, hanem önmaguk céljainak megvalósításán dolgoznak! Vajon mi miképpen éljük az életünket, hogyan tekintünk arra? Azt gondoljuk, mi rendelkezünk életünk felett, vagy alázattal megvalljuk, hogy „ha az Úr akarja, akkor élünk”? (Jak 4,15)

Forrongó és egyre individualizálódó világunkban még inkább fontos megvallanunk, hogy Isten az, aki egyedül az élet és a halál Ura. Az ő kegyelme által élhetünk, mert „szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul” (JSir 3,22–23). Krisztus azért jött közénk, hogy halála és feltámadása által legyőzze legnagyobb ellenségünket, a halált. Higgyünk azért őbenne, hiszen az Úr mondta: „…aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” (Jn 11,25)