Miért vállalta a jelölést?

Azért, mert felelősséget érzek a dunántúli református gyülekezetek jövőjéért. Pápai lelkipásztorként és esperesként újra meg újra megtapasztaltam, mennyi hűség, lelemény és szeretet van közösségeinkben, és azt is, milyen könnyű egyedül maradni a szolgálat terheivel. Azoknak a bizalma, akik jelöltek és bátorítottak, arra kötelez, hogy figyelmesen és józanul vállaljak felelősséget. A püspöki szolgálatot nem egyetlen ember programjának tartom: Krisztusra tekintve, a gyülekezetekkel, a lelkipásztorokkal és a főgondnokokkal együtt szeretnék munkálkodni.

Mely területeken tartja leginkább szükségesnek a változást?

Ott, ahol a szolgálatot végzők magukra maradnak, és ahol az egyházi működés több erőt vesz el a gyülekezetektől, mint amennyit ad. Erősíteném a lelkipásztorok és más szolgálattevők támogatását, a mentorálást és a nemzedékek közötti tudásátadást. Egyszerűbb, átláthatóbb ügyintézésre, érthetően indokolt testületi döntésekre és rendszeres visszajelzésre van szükség. A városi, falusi és szórványgyülekezetek eltérő helyzetéhez illő segítséget keresnék az egyházmegyékkel együtt. A változás értelme számomra az, hogy több figyelem és erő jusson az igehirdetésre, a közösségre és a misszióra.

Mit tenne azért, hogy a fiatalok szorosabban kötődjenek az egyházhoz?

Először meghallgatnám őket. A kötődés ott születik, ahol a fiatal kérdezhet, személyesen ismerik, és valódi helye van a közösségben. Segíteném azokat a gyülekezeteket, amelyek a konfirmáció után is kapcsolatban maradnak velük: fiatal vezetőket kísérnek, szolgálati feladatot bíznak rájuk, és teret adnak a véleményüknek a döntések előkészítésében. A családokat, iskolákat és gyülekezeteket is közelebb hoznám egymáshoz. Nem új szavakkal kell pótolnunk a hitelességet; az evangélium örök üzenetét kell érthetően, szeretettel és a saját életünkkel is képviselnünk.

Mikor mondott legutóbb nemet egy népszerűnek ígérkező ügyre? Miért döntött így?

Amikor egy korábban kedvelt gyülekezeti program folytatásáról kellett dönteni, nem támogattam, hogy pusztán a régi sikere miatt vigyük tovább. A gyülekezeti bál és a kilenc éven át megtartott ökumenikus nap kapcsán egyaránt szembe kellett néznünk ezzel a kérdéssel. A jó emlékeket tisztelem, de mérlegelnünk kell: ma is építi-e a közösséget, összhangban áll-e a küldetésünkkel, és van-e hozzá felelősen vállalható erőnk. A nemet mondást úgy tartom tisztességesnek, ha elmondjuk az okát, és meghallgatjuk azokat is, akiknek ez fáj.

Mitől tart vezetőként a leginkább?

Attól, hogy a sok feladat között szem elől veszítjük az embere ket és a szolgálatunk célját. Attól is, hogy túl sok minden egyetlen emberhez kötődik, vagy a személyes kapcsolatok felülírják a közös szabályokat és a méltányosságot. Magamnak is tanulnom kell a feladatok és a felelősség még jobb, szélesebb megosztását. Ezért keresem a testületi vezetést, az őszinte visszajelzést és az átlátható döntéseket. Püspökként is szeretnék olyan lelkipásztor maradni, aki meghallgat, támogatva segít, képes tévedését belátni, és tudja: az egyház Ura Krisztus. Krisztusra tekintve olyan szolgálati összefogást látok, amelyben egymást erősítve, felelősen és reménységgel építjük közös jövőnket.