„...nekem a kérés / nagy szégyen, / adjon úgyis, ha / nem kérem” (Nagy László); „Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram” (Zsolt 139,4). Mély bizalom kell ahhoz, hogy valaki így tudjon imádkozni. Tudni, hogy az Úr nemcsak a gondolataimat ismeri és tartja számon, hanem a bűnömmel együtt engem is. Elfogadni, hogy miközben Isten minden imát meghallgat, mégsem teljesít mindent. Jézus így szól: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mt 26,39) „...a mi üdvözítő Istenünk [...] azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön...” (1Tim 2,3–4) Ezért az akaratért nem volt „lehetséges”, hogy Jézus leszálljon a keresztről. Az Úr közeli visszajövetelének várása a gyülekezetekben a másokért való közbenjárást is sürgetővé tette. A meggyengült hitűek életéért való könyörgést lélekmentő szolgálatként bízza János a hívőkre. Olyanokról is beszél, akik végleg „kiszálltak”, ami menthetetlen, „halálos bűn”. „Ez nem pillanatnyi bűn, hanem a léleknek olyan állapota, amelyben a hit és a szeretet [...] az egész isteni élet kialudt, amikor tudatosan és készakarva a halált ragadja meg az ember a bűn iránti szeretetből [...] Ez a kegyelem tudatos elvetése.” (Bengel) Uram, irgalmazz!

Jób 1,1–12

RÉ 91

Határolódj el ettől vagy attól – mondják képmutatón olyanok, akiknek nincs határozott mércéjük, csak pillanatnyi hangulatok, féligazságok és érdekek alapján alkotnak véleményt. Az őskeresztyén gyülekezetek nem engedhették meg maguknak, hogy ide-oda csapódjanak. Tudniuk kellett, hova tartoznak, és hova nem, kié az életük, és kié nem. Drámai szembenállás volt ugyanis a testet-lelket károsító gonosz (itt a Sátán) rendelkezésére álló világ és a Krisztusnak elkötelezettek között. A mártíromságig menően kellett megtapasztalniuk, milyen pusztító az Istentől elválasztani akaró hatalom. Azt is átélhették azonban, hogy „eljött az Isten Fia”, és legyőzte a gonosz hatalmát, ahogyan legyőzte kétségeiket és félelmeiket is. Tudták, hogy minden nekik szánt ütés előbb Jézust érte, aki testével hárította el a kárhozatos csapásokat. Nekünk is tudnunk kell: „Nem vagyunk mi magunkéi, / Lelkünk, testünk Istenéi[...]” (RÉ 214) Mondjunk igent Jézusra, mert ő az abszolút mérce! „Ő az igaz Isten és az örök élet.” (20) Csak így tudjuk felismerni, mi a jó, mi a rossz, tudunk nemet mondani a gonoszra, és így határolódhatunk el attól, amitől kell: az istentelenségektől és bálványozástól!

Jób 1,13–22

RÉ 38

Apostoli köszöntéssel szólítja meg olvasóit a presbiter, aki magát a második jánosi levél írójának nevezi (nem azonos János apostollal, de az ő szellemiségét folytatja). „A kiválasztott Úrnőnek és gyermekeinek” címzi szavait. A kezdődő üldözések miatt szép „virágnyelvet” használ, amely az egyház (nálunk anyaszentegyház) és a gyülekezeti tagok metaforája. Ma is érvényes felfogást fejez ki: gyülekezeteiben élő egyház, egyházban élő gyülekezet. Belső meghasonlások közt vajúdó, külső ellenséggel harcoló közösség ez, amelynek méltóságát mégis az igazságban járásnak és az egymás iránti szeretetnek kell meghatároznia. Igazságban pedig az járhat, az lehet képes a másikat szeretni, aki Krisztusban felismeri Isten irántunk tanúsított szeretetének, irgalmának és kegyelmének valóságát. Ő előbb szeretett minket, hiszen a Megváltóért hozzá tartozunk. Szeretetéből fakad, hogy irgalmas, mert nem azt teszi velünk, amit megérdemelnénk, és kegyelmes, mert megadja, amit nem érdemelhetünk ki. Ezt az érthetetlen szeretetet kapjuk, ezt kell régi-új parancsolatként továbbadni, hogy gyógyulhasson megsebzett egyéni és gyülekezeti életünk. Akkor békesség (salom) lesz köztünk.

Jób 2

RÉ 3

A gyülekezet lelki életéért felelősen aggódó presbiter eltiltja olvasóit a hamis tanítókkal való minden érintkezéstől. Mire ez a kirekesztő hang? Kiderül, hogy a gyülekezet misszióba küldött tagjai között voltak, akik Jézusnak látszattestet tulajdonítottak (doketisták, dokeo = nekem úgy tetszik, azt vélem). Ezek szerint ha Jézust keresztre feszítették is, nem halhatott meg. Az így gondolkodók kiszakadtak a gyülekezetből, jelszavuk a továbblépés lett. A szektások, akik „minden avantgarde eszmét megragadnak, csak azért, mert az új” (Kruse). Látjuk, hogy a gyülekezetnek akkor sem békében, hanem ellenségeskedésben kellett Krisztusba vetett hitéért kiállnia. Minden, a közösséget felhígító, egyensúlyt megbontó törekvéssel szemben csak úgy maradhatott meg a belső tartásuk, ha a Krisztusról szóló apostoli tanítást mindenek fölé helyezték. Vajon mi lett volna, ha az első gyülekezetek nem ragaszkodnak a Krisztusban kapott identitásukhoz? Az Isten Igéjéért folytatott harcban nem vagyunk diadalmas hősök, ez a küzdelem mindig újra sebeket ejt a gyülekezetekben. Csak abban bízhatunk, hogy az ő sebei árán mégis meggyógyulhatunk (Ézs 53), hogy örömünk teljes legyen.

Jób 3

RÉ 57

Gájusz, Diotrefész és Démétriosz személyét emeli ki a levél, akik valószínűleg a gyülekezet vezetőséghez tartoztak. A presbitertárs a „szeretett” Gájuszhoz szól, akihez szoros baráti szálak köthették. Akkor is voltak a gyülekezetnek vendégszobái, amelyeket hozzáértőn kezelhetett Gájusz, és ahova a misszióban szolgálókat időről időre kötelező volt elszállásolni. (Ez nem vonatkozott az előző levélben említett tévtanítók befogadására!) A merőben más szellemiségű környezetben a gyülekezetek jól kiépített öngondoskodó hálózatot működtettek, hogy a külszolgálatban lévőknek ne kelljen idegenektől segítséget kérniük. Ha jól sáfárkodtak az adományokkal, nem küldhették tovább üres kézzel az Úr nevében szolgálókat, sőt olykor el is kísérték őket a következő állomásig. Istenhez méltó, csöndes háttérszolgálatában Gájusz még ennél is messzebb ment, nagy kockázatot vállalva idegeneket is befogadott. Szilárd, megingathatatlan hite, a kívülállók által is hitelesített munkája olyan bizonyságtétel volt, amely sokakat Krisztus megismerésére és „igazságban járásra” indított. Imádkozzunk az egyházfik szolgálatáért, adakozzunk, tudjunk együttérző segítőként melléjük állni!

Jób 4

RÉ 26

János, a presbiter levelében nem söpri szőnyeg alá a gyülekezetben meglévő ellentéteket. Diotrefészt a gyülekezet vezetőjeként említi, aki ellen az az egyik kifogása, hogy az együtt szolgálók között elsőségre vágyik. A másik, hogy akadályozza a misszióból jövők befogadását, rágalmazza és kitagadja őket. Démétrioszt viszont dicséri, mint aki hitét jó cselekedetekben, befogadásban mutatja meg. Az egyeduralomra törő elveszíti a józan ítélőképességét, gyűlölködővé és önkényessé válik. Az alázattal szolgálónak pedig szeretetet és józanságot ad a hite. Élesen állítja szembe a két magatartást János, és Démétriosz igazsága mellett teszi le a voksot. Reméli, hogy a személyes találkozáskor sikerül békességet teremteni. „Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Róm 12,21) Méltósággal emlékezhetünk ma nemzetünk ’56-os forradalmára, amely tiszta és igaz volt! „...többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus...” (Ef 4,14–15)

Jób 5

RÉ 75

Apokaliptikus időket élünk, az emberek szeretnének bekukucskálni a jövőt rejtő kulisszák mögé. Sokan János írását is „a titkok könyvtárának” tekintik, és megfejtési kódokat keresnek. A könyv megértésének kulcsa az első mondat: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása...” Az első fejezet nyitány, amelyben minden téma felcsendül, a fő téma pedig Krisztus! Benne Isten mindent elmondott a világnak, amit tudnia kell múltról, jelenről és jövőről: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29) – „az Alfa és az Ómega, [...] a kezdet és a vég”. Ne akarjuk nélküle olvasni a könyvet, mert eltévedünk! Nem mi kapaszkodunk fel mennyei magasságokba, hanem ő ereszkedik le istentelen, tomboló világunk szintjére. Az apokaliptikus műfaj képeit használva fokról fokra érkezik el hozzánk Isten felkaroló szeretete. A teljes Krisztus-dráma lejátszódik a szemünk előtt. Az első fok Isten kinyilatkoztatása Jézusban, aki hűséges és hiteles tanú. A második: egy angyal által látomásban jut Jánoshoz a mennyei üzenet. A harmadik: Jánosnak le kell írnia, amit látott, és azt fel kell olvasni a gyülekezetben. „Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják...” Olvassuk bűnben, bajban, nyomorúságban, hogy a reménység vonzáskörébe kerülhessünk!

Jób 6

RÉ 166