Az oltár szerepe központivá válik. Korábban a mártírok az alól sürgették az igazságtételt: meddig még? Majd a szentek imádságai füstként szálltak föl onnan. Az oltár szarvainak megragadása az Ószövetségben az Isten irgalmának kérése, gesztusa. Mégsem automatikus menedékhely, hiszen volt, aki itt vesztette életét. Inkább azt jelenti, az isteni hatalom irgalmába ajánlja magát valaki. És azok az imádságok, amelyek azt firtatták, meddig még, most, úgy tűnik, ugyaninnen, az Isten hatalmát jelképező szarvakból kapják a választ. Induljon útjára az ítélet, az igazságszolgáltatás! Olyanokról olvasunk, akik nem tértek meg, imádták az ördögöket és bálványokat. Azokról, akiktől a mártírok és hívek sokat szenvedtek. Ami az egyik oldalon kímélet, kegyelem és az igazság helyreállítása, a várva várt rend, a másik oldalról szemlélve romlás, halál, ítélet. Eddig lehetett jönni a kegyelem helyéhez igazságért. Most az igazság jött el azokért, akik nem fordultak kegyelemért. Ugyanaz az isteni szeretet és igazság ad valakinek új életet és teremtést, amely másra veszedelmet hoz. Ekkora döntési szabadságban hagyott bennünket Isten a maga nagylelkűségében.

Jób 25

RÉ 16

A mártírok és szentek sürgetésére és „Meddig még?” kérdésére folytatódik a válasz. Az előző részben elindult az igazságszolgáltatás és ítélet, most pedig különös ígéretről olvasunk: idő többé nem lesz. Ez nem, vagy nem csak azt jelenti, hogy a mostani fogalmaink szerinti időszámításnak vége, inkább azt, hogy nincs több késlekedés, nem kap több segítséget és időt a terméketlen fügefa, a kapott esélyeknek és haladéknak vége. „Válasszatok, míg tart a ma”, énekeljük, de egyszer vége annak a mindig jelen idejű döntési lehetőségnek, amelyben Isten felé fordulhatunk. Lehetnénk ebben kicsit türelmetlenebbek egymással és önmagunkkal szemben! Mert minél előbb köteleződünk el mellette, annál több áldását fedezhetjük fel. Minél előbb adjuk át magunkat, annál inkább fogjuk várni akarata kiteljesedését, és egyúttal kevesebb félelemmel és több örömmel várhatjuk mindazt, amit János ebben a könyvben leír, tudván: a trónhoz járulók jó helyen, biztonságban vannak. Merjük bátrabban hívogatni egymást a trón közelébe!

Jób 26

RÉ 237

Megvan a határa annak, amíg kívülről, szemlélőként, egyszerű nézelődőként követheti az ember az Isten cselekedeteit. De aztán, ahogyan az itt is történik, az Úr aktívvá tesz, cselekvésbe hív. Ez a hit útján járva, vagy akár csak ismerkedve vele, aligha úszható meg. Ahogyan az Isten jelenlétének, tervének édessége, áldásai és egyúttal súlya, keserűsége sem kerülhető el. Nem lehet közreműködés, részvétel nélkül a mások feje fölött beszélni, cselekedni, előbb magának a megszólítottnak kell megértenie, magáévá tennie az üzenetet. A vég, Isten titkainak beteljesedése nem teszi fölöslegessé a bizonyságtételt, a bevonódást. Isten bevon az ő üzenetébe, akaratába. A mesterséges intelligencia és az algoritmusok mellett lassan az emberi tényező a legnagyobb kockázat a termelési folyamatokban. Mennyivel inkább igaz ez az Isten tervére! Nélkülünk nagyobb hatásfokkal menne a misszió. Ha a kövek kiáltanának, az hűbb bizonyságtétel lenne… Mégsem ezt akarja Isten. Értünk, miattunk és velünk tervezett. Legyünk hálásak azokért, akik elveszettnek tűnő helyzetekben sem tartják fölöslegesnek az Istent felmutatni! És mi se akarjunk kívülállók maradni!

Jób 27,1–10

RÉ 59

Diszkriminációról olvasunk? Jánosnak azt mondják, mérje meg Isten templomát, az oltárt és azokat, akik ott imádják Istent. A külső udvart viszont hagyja ki, mert azt átadták a népeknek, amelyek megtapossák a szent várost. Mintha volnának, akiket Isten számontart, és akik kívül rekednek. Jézus templomtisztítása nem éppen azt célozta, hogy ne maradjon szent hely nélkül a pogány sem? Csakhogy a látomásnak nem feltétlenül az emberek közötti válogatás áll a középpontjában. A megmérés azt is kifejezheti, hogy Isten ismeri és számontartja az övéit. És ez akkor is igaz, amikor a világ szemében kiszolgáltatottak, amikor mások lábbal tiporják azt, ami nekik szent. Istenhez tartozni nem jelent védettséget minden bajjal szemben, de azt igen, hogy a szenvedés nem az utolsó szó. Talán nekünk is érdemes újragondolnunk, kit tekintünk kívülállónak, és kit gondolunk magától értetődően az Úrhoz tartozónak. Mert nem mi húzzuk meg Isten határait. A mi feladatunk az, hogy hűségesen tanúskodjunk róla, és ne feledjük: ő azokat is számontartja, akiket a világ könnyen elfelejtene.

Jób 27,11–23

RÉ 93

A két tanú sorsát nézzük végig! Gondoljuk meg, mennyire más lenne, ha annyit olvasnánk: tanúságot tettek, megmenekültek és az égbe vitettek. Ehhez képest a valós sorrend és menet az, hogy tanúságot tettek, a fenevad támadást indított ellenük, meghaltak, mások szánakoztak méltatlan halálukon és temetetlen, megalázott holttesteik felett, majd ezek után feltámadtak, és így mentek az égbe. A hívők sorsa nem kímélet, nem fotelkényelem, végképp nem fáklyás menet. De végül az Isten dicsősége veszi körül őket, ahogyan azt a felhő oly sokszor szimbolizálja. Ezt pedig sokan látják, végignézik. És ezek a másodlagos tanúk – szemben a korábbi nem megtérőkkel – a tanúság és a jel, a földrengés hatására elkezdik dicsőíteni az Istent. A gonosz, a világ megölheti, bánthatja az Úr tanúit, de sem az jutalmukból, sem az ő bizonyságuk erejéből, másokra való hatásukból nem tud elvenni. Ezeket a határokat jelöli ki Isten. Hiszen a csapások, a szörnyetegek, minden emberi vagy emberen túli gonoszság csak ideig-óráig érvényesülhet, Isten nem hagyja a saját tervét és értékeit – köztük az övéivel – elveszni.

Jób 28

RÉ 770

A vének hódolatát harmadszor látjuk, de nem ugyanolyan módon. Megfigyelhető a fejlődés. Először a negyedik fejezetben még Isten mint teremtő előtt borulnak le, hiszen a rész kérdésköre az, kitől származik mindez. A Bárány méltósága előtt hódolnak az ötödik fejezetben, ahol az a kérdés, ki méltó arra, hogy véghez vigye Isten üdvözítő tervét. Itt pedig már Isten és az ő Krisztusa nyilvánvalóvá vált uralma váltja ki a hódolatot. A hetedik trombitaszó is teljesség érzetét kelti bennünk, nyugvópontra jut az ítélet, az isteni rend helyreállítása. Korábban úgy beszélt a könyv Istenről, mint aki volt, van és eljövendő. A csendességeink, hódolatunk, istentiszteleteink kívülről unalmasnak és ismétlődőnek tűnhetnek. Tulajdonképpen csak ülünk. Mégis: neurobiológusok igazolják, micsoda erőteljes agymunka történik a passzív külcsín alatt. Bennünk is épp hódolatfejlődés történik: Isten új és új csodálnivalót mutat magából, míg egyszer mi is a mennyeiekkel együtt borulhatunk le előtte jelen időben nézve, látva terve beteljesedését.

Jób 29

RÉ 89

Ha tegnap még befejezettségről, a váradalmak beteljesüléséről beszéltünk, most hogyan kerül elénk a napba öltözött asszony és a sárkány? Ugyanazt a történetet halljuk, amelyet korábban az emberi síkról szemléltünk, ezúttal kozmikus kontextusba helyezve. A mennyei dimenzió felől milyen az üdvtörténet? Jön egy sárkány: olyan hatalom, amely el akarja nyelni a jövőt. A szarvak és diadém mutatják a hatalmát, vagy legalábbis az igényét a hatalomra. A vasvesszővel uralkodó gyermek képe egyértelmű utalás Jézusra, de az asszony azonosításával jobban meggyűlik a bajunk: vajon itt Máriát, Izráelt vagy az egyház egészét kell értenünk rajta? De a gyermek elnyelésének szándéka az, ami a mennyei üzenetet elsősorban jellemzi. A sárkány meg akarja akadályozni Isten üdvözítő tervének kibontakozását. Isten népének nem azért van reménysége, mert nem fenyegeti veszély, hanem mert a veszély nem tudja meghiúsítani Isten üdvözítő tervét. Tudunk-e ennek a magabiztosságával bizonyságot tenni a világban addig is, amíg ez nem mindenki számára nyilvánvaló?

Jób 30

RÉ 156