Az Ige mellett
XI. 22. VASÁRNAP
(11) „Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig.” (Jel 12,7–12)
A Bibliánk nem haditudósítói igényekkel ír le helyzeteket. Ahogyan a teremtésnél sem a módszertan és a hogyan aprólékosságaiban rejlik az üzenet magva, hanem abban, mi történt és mi célból, itt is ezt érdemes keresnünk. Nem tudjuk meg a részleteket a fegyverzetről, a csapatok mozgásáról. Csak a lényeget: a nagy sárkány, az ősi kígyó, a rágalmazó és vádló, aki az egész földkerekséget megtévesztette, a Krisztus-esemény következtében elvesztette a pozícióját. A sárkányt nem egy még nagyobb sárkány győzi le, a rágalmazást nem egy még inkább kidolgozott, hanem a megöletett Bárány. Mi következik ebből? Semmi értelme olyan fegyverekhez nyúlnunk, mint amilyeneket az ellenfélnél látunk! Elég, ha a jó oldalon állunk hűséggel. Ne neveljük bele magunkat „védekezésképpen” a gonosz eszköztárába, mert ahogy Dávidnak sem a királyi fegyverzet volt a megfelelő, úgy nekünk sem ez hozza el a győzelmet. És ne legyenek illúzióink: az tud igazán ártani, aki már veszített. Neki semmi sem drága, nem nézi, mi jut neki a csata után, csak hogy a másiknak, a győztesnek ne maradjon. A hűség, a bizonyságtétel az, ami meg tud tartani a Bárány vérének győzelmében.
Jób 31
RÉ 151
XI. 23. HÉTFŐ
(14) „…de az asszonynak a nagy sas két szárnya adatott, hogy a pusztába repüljön az ő helyére, hogy ott tápláltassék három és fél évig a kígyó elől elrejtve.” (Jel 12,13–18)
Ahogy azt az előző napra vonatkozón is megjegyeztük: az a veszélyes igazán, akinek nincs vesztenivalója. Aki el akar foglalni egy országot, vigyáz annak kincseire, nem égeti fel, nem sózza be a földet, hiszen uralkodni szeretne rajta. Veszélyes az, aki már bukott, aki már tudja, hogy sosem lesz az övé a birodalom. Az asszony képét sokféleképpen magyarázzák, de itt a legjobb, ha Isten népét értjük az ő személyén. Amikor már Isten ellen nem fordulhat, az övéit üldözi a gonosz. És két nagyon fontos ószövetségi kép lép be, a sasszárny és a puszta. Utóbbi mindig az Istenre hagyatkozásnak a tanulómezeje, naponkénti kitettséggel, de mindeközben élénk isteni jelenésekkel és csodákkal. A sasszárny pedig Isten oltalmának a képe. Önmagában és a vele való kapcsolatban rejti el és óvja az övéit Isten. Így sem érinthetetlen az ember, nézzük meg, hogy épp a közösségeinket hogyan képes a gonosz kikezdeni! De biztonságunk lehet abban, hogy tudjuk: Isten nem hagyja az ő üdvtervét meghiúsítani. A hit nem olyan menedék, amelyben ne szembesülnénk a valósággal. Éppen annak tükrében csodálatos a gondoskodás.
Jób 32
RÉ 662
XI. 24. KEDD
(2) „Ez a fenevad, amelyet láttam, párduchoz hasonlított, lába, mint a medvéé, szája, mint az oroszláné: a sárkány átadta neki erejét, trónját és nagy hatalmát.” (Jel 13,1–10)
Dániel prófétától ismerős sorok és kép rajzolódnak ki előttünk: az egymást követő világbirodalmakat jelképezi a vízből kiemelkedő szörnyeteg. Emberi szövetségeseket keres – még esélyesként feltüntetve magát – a lényegében már vesztett és megbukott gonosz. Könnyen adja át trónját és hatalmát, amely már csak illúzió. Ez a szörnyeteg Isten ellen rendezkedik be, fejein Isten káromlása. Önmagát teszi meg a végső igazság forrásának, nem tűr erkölcsi korlátot, megköveteli az emberek végső hűségét, ellenségként kezeli azokat, akik nem hódolnak be neki. Látványos és meggyőző. Sokakat tesz a hívévé. Viszont aki beíratott az Élet könyvébe, az elkerüli, hogy a Bárányt bármelyik földi birodalommal vagy vezetővel összekeverje, azonosítsa. Van Istentől jövő hatalom, sőt a nem tőle valóknak is ő szab határt. De bármilyen emberi berendezkedés csak megalkuvás lehet az Isten birodalmához és uralmához képest. Itt van szükség a szentek állhatatosságára és hitére! Ez nem azt jelenti, hogy szembe kell szállni a hatalmakkal, hanem azt: valós a veszélye annak, hogy olyanná válunk, mint ők.
Jób 33
RÉ 462
XI. 25. SZERDA
(14) „…és megtéveszti a föld lakóit azokkal a jelekkel, amelyeket a fenevad színe előtt megtehet; és azt mondja a föld lakóinak, hogy készítsenek bálványképet a fenevad tiszteletére, akin a kard által ejtett seb van, de életre kelt.” (Jel 13,11–18)
Csupa olyan jelet olvasunk, amellyel ez a második szörnyeteg a korábban Istenhez kapcsolt csodákat mímeli. Látszatra máshonnan jön, máshogy is néz ki, mint az első fenevad, mégis: a beszéd, a szándék ugyanaz. A halálos sebből való felgyógyulás hajszálnyit különbözik a teljes meghalástól és feltámadástól. Krisztustól, tetteitől a többi is csak hajszálnyit különbözik, mégis óriási a szakadék a két hatalom és a két szándék között. A hiteles igazság látszata hajszálnyit különbözik a hitelességét nem fitogtató igazságtól. Az egyikben mégis élet van, a másikban halál. Isten pecsétjének ellenpontjaként megjelenik a fenevad bélyege is. A hűségnek pedig akár egzisztenciális ára lehet. Nem elsősorban attól kell félnünk, ami nyíltan istenellenes. Attól időnként még inkább, ami nagyon akar hasonlítani, mégis más. A hajszálnyi különbségekre kell érzékenyíteni a lelkünket, a bibliaolvasásunkat, az istenismeretünket. Hogy meg tudjuk különböztetni a feltámadást a megerősödéstől, a pecsétet a bélyegtől, a csodát a hitetéstől.
Jób 34
RÉ 187
XI. 26. CSÜTÖRTÖK
(4a) „Ők azok, akik nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, akik követik a Bárányt, ahova csak megy, akik áron vétettek meg az emberek közül…” (Jel 14,1–5)
Olyan könnyű megakadnunk azokon a pontokon, amelyeket nem értünk: a tizenkettes szám négyzete és annak ezerszerese, vagy hogy milyen értelemben szüzek vajon – mindez leköti a figyelmünket. A rész tartalmi közepe valahol a követésben ragadható meg. A követés sohasem statikus magatartás, viszonyulás, hanem aktív figyelem és cselekvés. Figyelem Isten akaratára és mozdulás. Itt van az igazi életfeladat: figyelem és mozdulat sorrendjében és kettősségében. Sokszor csak mozdulat van, de pótcselekvésként és öntörvényűen, vagy épp csak figyelem, de nem mozdul semmi. A kulcs a megvásárlás és az ár megértése. Míg az előző fejezet fenevadja imádást követel – kényszerrel és megtévesztéssel –, addig a Bárány áron vásárol meg. Vére árán. Hova jobb tartozni? És ha valakihez tartozom, ha valakit szeretek és tisztelek, akkor nem lepődöm meg azon sem, amit nem értek, profán példával: hogyan szeretheti a medvecukrot, vagy miért épp a katasztrófafilmeken alszik el a legnyugodtabban... A jó helyre tartozás, a kapcsolat átemel azon, amin egyébként megütköznék.
Jób 35
RÉ 192
XI. 27. PÉNTEK
(13) „És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,6–13)
Néha nagy a nyomás. És ha engedünk neki, akkor talán csökken? A fenevad hitetésének engedők sorsa örök nyugtalanság. Nincs béke, fellélegzés, szabadulás, hiába engedtek a nyomásnak, a kényszernek, talán épp azt remélve, hogy akkor majd nyugtuk lesz. A tizenegyedik verssel kontrasztban áll a tizenharmadik, amely azt mondja, a Krisztushoz tartozók – még ha a legrosszabb következne is be: elvesztik az életüket, akár mártírhalállal – békére lelnek. Boldogok. Veszteségük, sérelmeik, fájdalmuk időleges, és a nagy isteni terv eljut arra a nyugvópontra, ahol az igazság helyreáll. Ebben az időlegesben kell helytállni, ezért hangzik el újra a könyv korábban már hangoztatott felszólítása: itt van szükség a szentek állhatatosságára… Ez az állhatatosság türelmes helytállás, megmaradás a nehézségek között is. Nem passzív makacsság, hanem aktív hűség, amely kiáll az igazság mellett akkor is, amikor az ember nyomás alá kerül. Keresztyénként bírnunk kell a feszültséget. A megfeszítettre nézve lehet ezt tanulni.
Jób 36
RÉ 227
XI. 28. SZOMBAT
(15) „Egy másik angyal jött ki a templomból, és hatalmas hangon kiáltott a felhőn ülőnek: Ereszd neki a sarlódat, és arass, itt az aratás órája, mert beérett az aratnivaló a földön.” (Jel 14,14–20)
Az aratás képe abban az időben még azzal az örömmel járt, hogy hazavisszük a biztonságba azt, ami a család megélhetése, ami addig ki volt téve az időjárás szeszélyének. Már nem érheti baj. Örömünnep volt, az ígéret, a reménység beteljesedése. Az időzítés pedig abban nyugtat meg bennünket, hogy Isten nem önkényes hamarsággal hozza el a betakarítást, de felséges látással és döntéssel. Nem olyan, mint a türelmét vesztett szülő vagy tanár, aki megelégeli a diák pimaszságát, és dolgozattal vagy büntetéssel rekeszti be a kellemetlenkedést. Még a fenevadnak bedőlők felett sem „szakad el a cérnája”. Nem ilyen Istenünk van. Megvárja az eltervezett folyamat végét és célját. A beteljesedést. Sokszor félünk az úgy eljövő végtől, hogy azzal félbeszakad valami, nem éri el az értelmét, hiábavalóság marad. De nem az számít, mit mutat a vetés a mi szemünknek. Hogyan is állapítaná meg magáról bárki is, készen áll-e már? De nyugodtak lehetünk abban, hogy aki elkezdte bennünk a jó munkát, el is végzi azt Krisztus Jézus napjára.
Jób 37
RÉ 230