Már a fogadtatás megteremtette bennem azt az érzést, hogy hazaérkeztem a kegyelemre szorult, nehézségeket megélt, de fényes lelkű emberek közé. A bejáratnál huncut mosollyal fogadott egy ősz hajú férfi: harminchárom éves vagyok. Harminchárom éve születtem újjá. Egy ápolt, energikus nő hihetetlen lendülettel mondta: szenvedélyes szenvedélybeteg vagyok. Elmesélte, hogy egész életét az erős szenvedély vezette, a karrierjét is így építette fel. Egy nap elhozta a kíméletlen felismerést: alkoholista. Bevallása szerint nem tudott a saját akaratából megszabadulni, szüksége volt Krisztus inspiráló kérdésére: „Akarsz-e meggyógyulni?” (Jn 5,6) Ez indította el azon az úton, amelyen azóta jár.

– Senki ne gondolja, hogy nincs kiút, a sötétség mögött ott a fény – fogalmazott Kozma Ferenc, a rendezvény főszervezője. Elmondta, hogy hagyományosan évente két-három találkozóra kerül sor. Ezek közül az egyik mindenképp a központi régióhoz (Maros, Kolozs, Szatmár megye) kapcsolódik, míg ez a székelyföldi találkozó Hargita, Kovászna és Brassó megyét fogta át, de idén Debrecenből is érkeztek résztvevők.

A Bonus Pastor Alapítvány 1993-ban indult Horváth Levente református lelkész szolgálataként Kolozsváron, azóta segíti a szenvedélybetegeket és családtagjaikat egész Erdély területén. Céljukat így definiálják: „Megbélyegzés nélkül, hiteles szakmai és lelki támogatással segítjük a szenvedélybetegeket és családtagjaikat a felépülésben.”

A szenvedélybetegséget az egész családot érintő problémának tekintik, hiszen – ahogy Horváth Mária munkatárs fogalmazott – a függőség olyan, mint a parazita: előbb a függőségben lévőt, majd a hozzátartozót kebelezi be. Emiatt fontos a megküzdési stratégiák rutinszerű begyakorlása, az absztinenciától az élettel kapcsolatos hiedelmek lebontásáig.

A szabadultaknak új perspektívát jelenthet a viselkedés és főképp a gondolkodás megváltoztatása. Alázatos és elszánt szembenézést követel a gyógyulás, érdemes letenni a már bejáratott önmagyarázó és védekező magatartásmintákat. Sajnos a székelyföldi kulturális meghatározottság, az alkohol fogyasztásával kapcsolatos nemzeti minták rendszerint gátolják az egészséges szembesülést.

„A lelket úgy kell gondozni, hogy beleférjen Isten.” Kozma Ferencnek ez a mondata tárta fel előttem az igazi gyógyulás lehetőségét: világos, hogy Krisztus nélkül nehezebb ez a folyamat. Nem lehetetlen, de sokkal küzdelmesebb. Sajnos gyakran előfordul a visszaesés, ennek elhordozását a folyamatos háttérima jelentheti. Korán kell kezdeni a prevenciót is, hiszen a társadalom kollektív felelősségtudata viheti előre az ügyet. Az emberhez hajolás gyakorlását erősítette meg bennem a McAlister Magdolnával folytatott beszélgetésem, aki bevallása szerint 2014 óta gyakorolja az alapítvány munkatársaként a szeretetnyelvnek ezt a formáját, ahogy ő fogalmaz: nem alkoholistákkal és nem drogosokkal dolgozik, hanem emberekkel.

Az esendő és törékeny emberarc felismerését a parázna asszony története által járta végig Horváth Levente: a találkozó záróalkalmán, a vasárnapi igehirdetésben a miseria cordis kifejezéssel az irgalomra szorult ember útját és annak változásait, illetve Krisztus és a szétesett, majd megszabadult ember egységét hirdette. A „felfuvalkodott hólyag” magatartást állította szembe az őszinte szembenézéssel: mindennek az origója az a titok, hogy Isten egységet vállalt velünk Krisztus által. Vagyis azt, mennyire valóságos minden fájdalom ellenére a gyógyulás, talán a leghitelesebben a szenvedőkkel „sorsfüggőséget” vállaló, kereszten függő Krisztus demonstrálhatja.

Meggyőződésem szerint az ő értünk vállalt „függő-szeretete” biztathat, hogy empátiával forduljunk a szabadulásra vágyakozók felé. Legyünk velük egyek a szabadulás fellazító örömében!