Talán minden ember kiterveli és kipróbálja gyermekkorában, hogy megszökik otthonról. Mi ez az öntudatlan menekülés, ez a korai elvágyódás, a tékozló fiú első tétova lépései, amelyet megkülönböztetünk a kamaszkori szökésektől, távolodásoktól? Az óvodás, esetleg kisiskolás gyerek egyszer csak fogja magát, és elindul világgá. A nagy elhatározás többnyire a szemközti árokpartig, végső esetben a település határáig tart. Az öntudat, a gyermeki lélek magára ébredése, a szülőktől való elszakadás vágya, a megmutatás, a bátorság, az elhatározás konoksága motiválja. Abszurd próbálkozás, hiszen a gyermek nem tud elszakadni az atyai háztól.

Mi motivált engem?

Az elhatározás, hogy világgá megyek. A nagy döntést tett követte: nekikészültem (hátratettem a kezem), s kicsit ki húzott mellel (büszkén, hogy én ezt meg merem tenni) elindultam nem bizonytalanul, de poroszkálva a seregélyesi parókiaudvar belső részéből a szélesre kitárt kapun át a nagyvilágba. Talán még azt is kiszámoltam, meddig juthatok el így egy szuszra. A parókia nagy vaskapuját hatalmas kőoszlopokhoz rögzítették, amelyek tetejét betongömbök ékesítették az akkori stílusnak megfelelően.

Már a kapu is olyan fenyegetőnek tűnt… átéltem az elbizonytalanodás, az átgondolás, a visszakozás minden kínját – s nem mertem kilépni az utcára. Jól érzékeltem a határt az otthon biztonsága és a külvilág bizonytalansága között. Egyébként sokszor kimentem azon a kapun, sőt akkor még lehetett játszani az utcán is, az árokparton. A betonkerítésre felmászva, a tetején üldögélve, a nagy betonlabdát lábam közé fogva kitűnő megfigyelőpontra tettem szert. De itt más volt a helyzet: világgá indultam – és a saját kis világom határáig jutottam.

Talán előképe ez az örök tékozló fiúnak, benne van a leválás a szülőkről, a gondviselésről. Az mindenképp, hogy saját utamat, saját életemet megtaláljam. Hiszen az eltávolodás éppen azért kell, hogy igazán értékeljem az állandót, és megtudjam: az atyai házban mindig áll valaki a kapuban.