Mára már hozzászoktunk, hogy bárhová kapcsolunk, bármit nézünk és hallgatunk, mindenhol visszatérő elem a kérdés: ki a hibás? A másikra mutogatás nemzedéke vagyunk, miközben önfelmentésből naponta jelesre vizsgázunk. Egy biztos: soha nem mi vagyunk a hibásak, soha nem mi rontottuk el, soha nem miattunk történtek a dolgok úgy, ahogy.

Ellenben mindig, minden pillanatban tudjuk, ki tehet róla, ki a vétkes, ki rontotta el. Nemcsak a közel tízmillió szövetségi kapitány, virológus, árvízszakértő (és folytathatnánk a sort) országa vagyunk, de a tízmillió bűntelen emberé is... Ahol mindig a másik a hibás mindenért. A másik ember. Az ellenfél, az ellenség, a másképp gondolkodó, a szemben álló. A családtag, a rokon, a szomszéd, az ismerős, az ismeretlen, a tanár, a lelkész, a politikus, a szakember, a hívő, a hitetlen – és végtelen a sor. Mindenki, csak én nem. Én földre szállt angyal vagyok. Ma született bárány. Én soha nem rontottam el. Ha rajtam múlna, csodálatos lenne az életem. De nem rajtam múlik, hanem azon a sok-sok rossz emberen, aki mindent tönkretesz. Az én életemet is.

A mások hibáztatásából eredő önfelmentés az új magyar önsorsrontás. Lapozhatsz napokig az online térben, hetekig meresztheted a szemedet a közmédiától a kereskedelmiig, nem találkozol senkivel, aki bármiért – akár egy aprócska berepülő légyért is – vállalná a felelősséget. Ellenkezőleg: mindenki hárít, egy szuszra elhadarja, ki mindenki tehet az ő elrontott életéért. Így telnek a napjaink, így múlik az életünk. Amelyben állandósult a rossz, de ehhez nekünk semmi közünk, mossuk kezeinket, a rosszat mindig más löttyenti ránk. A fejünkben hosszú listát őrizgetünk a vétkesekről. Olyan ez, mint egy fordított Schindler listája. Nem a szabadulóké, hanem a bűnösöké. Akik miatt „Minden Egész eltörött” (Ady: Kocsi-út az éjszakában), akik ha nem lennének, rózsaszínű lenne felettünk az ég is...

Mennyi megkeseredett élettel találkozunk a gyülekezeteinkben is, akiknek szemét majd kiböki a kegyelem közelsége, mégis mindig visszasompolyognak a „Feszítsd meg!”-et kiáltók kórusába!

Dühödt Saulusokként igyekszünk Damaszkuszba, hogy leszámoljunk a minden bajok okozóival. Hergelünk és hergeltetünk. És soha nem érünk oda. Pedig de jó volna már ott lenni Damaszkusz kapuinál, hogy a földre essünk Isten szemünkbe világító kegyelme által! Hogy ott, lent feltegyük életünk legfontosabb kérdését: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” És az isteni kegyelem tükrében meglássuk végre a saját bűneinket is, érezve az elveszettség fájdalmát és a megtaláltatott örömét. Csak így lehet elengedni a folytonos méregetés, mérgezés, ítélkezés és verbális lincselés hasztalanságát. Hogy legyen értelme a mindennapoknak. Engedd el a hibáztatást – és megkönnyebbülsz, felszabadulsz!