A huszonötödik évfordulón tartott általános iskolai találkozóról érdekes élményként maradt meg, hogy hárman is a szemembe mondták: „Andris, nem gondoltam, hogy valaha is lelkész leszel!” Inkább a bátyámat szánták annak, aki már alsóban regényeket pötyögött az írógépbe, és irodalmilag is jó kondícióban lévőnek számított. Ezért is történt vele egy különös – a korra jellemző – eset. Jól tanult, általános iskola alatt egyetlen négyese volt egy félévkor – énekből.

A hetvenes évek közepén egy év végi jutalomkönyvosztásból kimaradt, valamely pártember szólhatott, hogy a pap fia nem kaphat. Persze rosszulesik az ilyen igazságtalanság. Lelkész apukám alapvetően nem volt lobbanékony, de ezen eldurrant az agya, és bement az igazgatóhoz (a tantestületnek édesanyám is tagja volt). Azt kérdezte: akkor most ő mit tanítson, Magyarországon van vallásszabadság, vagy nincs? Ha valaki jó tanuló, de hittanra jár, meg templomba, nem kaphat könyvet?

Amúgy a falu (mert ez így működött) maga is megoldotta a helyzetet, mert amikor a boltos, akitől a jutalomkönyvet vették, megtudta, mi készül, maga ajánlotta fel ugyanazt a bátyámnak. Minden elrendeződött – mondhatjuk –, de a zsarnokság, amelyről Illyés Gyula olyan érzékletesen írt híres versében, ilyen egyszerű helyzetekben is megnyilvánult.

Sokan nem is tanulhattak tovább ott, ahol szerettek volna. Én viszont igen, mert lelkész akartam lenni. Személy szerint nekünk a szüleink nem állítottak fel semmiféle „papgyerekmércét”. Hogy templomba mentünk, az természetes volt. Emlékszem, kisgyermekként mennyire vonzottak a vasárnap délelőtti tévéműsorok a gyermek-istentisztelettel szemben, ráadásul a tévészoba és a gyülekezeti terem között csak egy fal volt... Ez nyilván akkor is harcot jelentett.

A találkozón megfogalmazott mondatot talán csak felnőttként lehet megérteni. Isten megérleli az emberben az elhívást, akármennyire rossz gyerek is. A csontjaiba rekeszti.