Egyenes út vezetett a teológiáig?

Nem, előtte többféle munkát végeztem. Csecsemő- és gyermekápolói végzettséget szereztem, majd két évig egy csecsemőotthonban dolgoztam. Onnan került az életünkbe egy kisfiú, akit a szüleim örökbe fogadtak – ő az öcsém. Később a gyermek- és ifjúságvédelemben dolgoztam, ott szorgalmazták, hogy szerezzek pedagógiai végzettséget. Mindig óvónő szerettem volna lenni, de nem vettek fel. Ez nagyon megrázott. Akkor kérdeztem meg Istentől: „Mit akarsz, merre menjek?” Ekkor kezdtek olyan Igék megszólítani, amelyek a teológia felé vezettek. Egy évig küzdöttem ellene, mert nagyon félénk az alaptermészetem, még ma sem könnyű emberek elé kiállnom. Végül az győzött meg, hogy ha Isten elhív, akkor alkalmatlan eszközt is tud használni.

Milyen vezérfonal kísérte végig a szolgálatát?

Mindig egy-egy Ige mutatta meg az utat. Nagyvátyon a próféta szavai váltak meghatározóvá, hogy „tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel” (Ézs 50,4, Károli-ford.). Megtapasztaltam, hogy Isten valóban olyan szavakat ad, amelyekből mások erőt meríthetnek.

Pécsváradon pedig ez az Ige vezetett: „Emberi kötelékekkel vontam őket, szeretetnek köteleivel.” (Hós 11,4) Egyre inkább azt értettem meg, hogy Isten szeretete emberi gesztusokon keresztül ér el másokhoz. Egy-egy odafigyelő beszélgetés, jelenlét vagy egy segítő kéz is lehet az ő munkájának eszköze.

Hogyan alakult a gyülekezettel való kapcsolata az együtt töltött harmincegy év alatt?

Az első tíz évet rendkívül nehéznek éltem meg. Sok akadály, hullámhegyek és hullámvölgyek jellemezték ezt az időszakot, de az Úr ezek között is működött. Megértettem, hogy nem kell megváltoztatnom az embereket. Isten végzi bennük a munkát, nekem pedig az a feladatom, hogy szeressem őket. Ez fordulópontot hozott, ettől kezdve valódi együttműködés alakult ki köztem és a gyülekezet között.

Az ifjúsági munkában is voltak hasonló tapasztalatai?

Sokáig úgy tűnt, hiába igyekszem együtt tartani a konfirmáció után a fiatalokat. Aztán egy ifjúsági konferenciára elhívták a barátaikat is – köztük katolikus fiatalokat –, és abból a társaságból rendkívül összetartó közösség született. Ma már családosak, de a kapcsolatukat mindmáig őrzik. Jó látni, hogy amit akkor Isten elkezdett, az ma is terem gyümölcsöt.

Nehéz volt letenni a lelkipásztori szolgálatot?

Békességre jutottam. Már jóval a nyugdíjazás előtt azért imádkoztam, hogy Isten adjon bölcsességet: mikor jön el az a pillanat, amikor át kell adni a stafétabotot. Amikor megszületett bennem a döntés, jeleztem az esperesnek, majd a presbitériumnak és a gyülekezetnek is. Minden természetesen és gördülékenyen alakult. Emberileg ennél szebben aligha lehetett volna lezárni a szolgálatot.

Mivel telnek a nyugdíjas évek? Hiányzik a szolgálat?

Nem lezárásként éltem meg ezt az időszakot, inkább úgy, hogy új ajtók nyíltak ki. Korábban a család és a gyülekezet töltötte ki szinte minden időmet, most sokkal több emberhez el tudok jutni, kinyílt előttem a város. Betagozódtam több csoportba, például egy túrázóközösségbe. Azt tapasztalom, ma is ugyanaz a küldetésem: a megfáradtakat erősíteni egy-egy jó szóval. Örömmel kapcsolódtam be a városi ökumenikus beszélgetésekbe is, amelyek havonta egyszer adnak lehetőséget különböző felekezetű embereknek, hogy közösen gondolkodjanak hitről, életről, mindennapi kérdésekről. Nagyon értékes alkalmak ezek. A gyülekezettel is megmaradt a kapcsolatom. Ma már nem lelkipásztorként, hanem tagként vagyok jelen.

Több mint négy évtizede él Baranyában. Hogyan látja ma – a Hercegszöllősi Kánonok jubileumának évében – az egyházmegye helyzetét?

Ez mindig különleges vidék volt. Amikor ideérkeztem, úgy éreztem, mintha másik világba csöppentem volna. Más a ritmusa, lassabban mozdul minden, de éppen ezért az emberi kapcsolatoknak is nagyobb a jelentőségük. Hiszem, hogy ahol nyitottság van Istenre és egymásra, ott mindig él a reménység.