Október az örök vagányok, a holtan is eleven pesti srácok és harcostársaik emlékezetének is az ideje. Idén hetven esztendeje annak, hogy parittyás Dávidként szembeszálltak a vörös Góliáttal, az orosz birodalom elnyomásával. Azonban az ő harcuk vereséggel végződött, sokan az életükkel, mások börtönnel, még többen hazájuk elvesztésével fizettek az elszántságukért. Miközben egy főhajtásra megállunk a mi „nagy októberi forradalmunk” hősei és áldozatai előtt, elgondolkodhatunk azon, valójában mi a szabadság.

A Teremtő, akinek a szabadságát nem lehet elvitatni, a káoszból kozmoszt teremtett, amiből az következik, hogy az igazi szabadság nem a káosz, a „tohuvabohu”, a rendetlenség, hanem a rend irányába mutat. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert mindig is kísértett a gondolat – ma még inkább kísért –, hogy az igazi szabadság maga a rendetlenség, az „ahogy tetszik” világa. Ma a liberális szabadságeszme az egyénből és nem a közösségből indul ki, vagyis az individuum szabadságát helyezi előtérbe. Az egyént kiragadja a maga természetes közegéből, a közösségből, piedesztálra állítja, és a döntés felelősségét egészen rábízza. A mindenkori Te helyébe az Ént állítja, aki egy idő múlva rádöbben, hogy a senki szigetén vert sátrat, egészen magára maradt. Martin Buber vallásfilozófus szerint a nagy Te az Örökkévaló, akivel párbeszédet lehet – sőt kell – folytatnunk, de egyúttal a másik ember is, akire igencsak szükségünk van, mivel társas lényeknek teremtettünk. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” – írja József Attila.

Azt a bizonyos töredezett vagy eltemetett istenarcot valóban csak mások, Isten és emberek segítségével fedezhetjük fel önmagunkban. A mai szabadságfogalom a szuverén egyén mindenfajta köteléket nélkülöző, olykor a teremtés rendjével is szembemenő cselekedeteit írja le. Semmiféle kötöttséget nem hajlandó elismerni, jóllehet mindeközben maga is megkötözötté válik. Lehet a munka, a pénz, a hatalom, a mámor vagy bármi más, amelyekben megtestesülni véljük a szabadságot, de mindezek egyúttal erős korlátokat, néha megkötözöttséget jelentenek. Hiszen az egónak szüksége van biztonságra, kötődésre, amely megóvja a korlátlan szabadsággal együtt járó elveszettség érzésétől.

Ezzel szemben létezik a kötetlen kötődés, amely önként, szabadon dönt arról, hogy Valakihez vagy valamihez kötődni akar. Jézus is így, önként, szeretetből kötődött az Atyához és az általa adott törvényhez, ezért maradt mindvégig szabad. A nemzeti emlékezetben ma is eleven pesti srácok, az örök vagányok is önként, akár a fiatal életük árán vállalták az elköteleződést, és fegyvert fogtak az áhított szabadság reményében. Legyen áldott az emlékük!