Lukács evangéliuma egyik legismertebb példázata a tékozló fiúról szóló tanítás (Lk 15,11–32), amelyben az idősebb testvér azt mondja atyjának: „Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.” (Lk 15,30)

Heti vasárnapi kiemelt igeszakaszunkban, a következő fejezet elején is egy példázatot olvashatunk, amely a hamis sáfárról szól. Ebben a gazdának bevádolják a sáfárát, hogy „eltékozolja a vagyonát” (Lk 16,1). A különbség a kettő között az, hogy míg a tékozló fiú példázatában a kisebbik testvér távol kerülve az atyjától tékozolja el a vagyont, addig a sáfár otthon, a gazda közelében teszi.

Jól látható, hogy mind a két esetben figyelmen kívül hagyják azt, akivel együtt élnek, vagy akinek szolgálatába szegődtek. Nem jelent semmit számukra az ember, csak a vagyon. Az a vagyon, amelyért egyikük sem dolgozott meg, nem ők gyűjtötték, a fiú nem is őrizte, nem gyarapította. Nincs felelősségtudatuk, csak a pillanatnyi időnek és lehetőségeknek élnek, hiszen nem a sajátjukat teszik kockára.

Nem idegen ez a hozzáállás ma sem szűkebb-tágabb közösségeinkben. Nem becsüljük meg, amit kaptunk, örököltünk, átvettünk vagy átvehettünk eleinktől, akik sokszor életük odaáldozásával őrizték és tartották meg azt az utánuk jövő nemzedéknek. Eltékozoljuk nemcsak tehetségünket, hanem időnket, energiáinkat, hitünket, hitelességünket, a jövő nemzedékéért kapott felelősségünket.

A példabeszédek könyve azt írja: „Drága kincs és olaj van a bölcs hajlékában, az ostoba ember pedig eltékozolja azt.” (Péld 21,20) Becsüljük és őrizzük meg, amit kaptunk, örököltünk, hogy hűséggel őrizve és forgatva tudjuk tovább adni másoknak. „Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem velem gyűjt, az tékozol.” (Lk 11,23)